Az oroszok dicsérnek – sokba kerül ez nekünk

A Roszatom vezére egy konferencián szokatlanul meleg szavakkal méltatta magyar partnereit a paksi bővítés kapcsán. Valóságos dicséretözön zúdult ránk, kivette belőle részét a megbízható kormány, a tapasztalt, jól szervezett és kooperatív szakembergárda, amely pontosan betartja a határidőket. Nagy kár, hogy erre nem tudunk igazán büszkék lenni, mert egyrészt a titkolózás miatt fogalmunk sincs, konkrétan mi folyik most Paks körül, másrészt nem biztos, hogy örülnünk kell, ha a leginkább nekik kedvező szerződések végrehajtásával az oroszok ennyire elégedettek.

Annyi biztos, hogy az utóbbi időben felélénkült a mozgás a paksi projekt körül. Némi meglepetésre leváltották az atomreaktor komoly szakmai múlttal rendelkező vezérigazgatóját, és állítólag külföldön kezdtek keresni új menedzsmentet. Hozzáértők ezt eleve kétkedve fogadták, és láss csodát, igazuk lett, hazai földön találták meg az új vezetőt, aki kétségkívül jelentős vezetési és irányítási tapasztalatokkal rendelkezik, az atomiparhoz viszont eddig nem sok köze volt.

Munkája lesz elég, ami már abból a meghökkentő tényből is jól látszik, hogy a jövő évi költségvetés 130 milliárd forintnyi kiadást irányoz elő a paksi ügyekre. A titkosítás miatt nem derül ki, pontosan mire, pedig nagyságrendileg akkora összegről van szó, mint a magyar felsőoktatás teljes állami büdzséje. Ahhoz képest is hatalmas az összeg, hogy egyelőre még egy kapavágást sem ejtenek, a tervezési és felmérési fázisban vagyunk, a terep vizsgálata és az engedélyezések előkészítése leginkább a feladat.

Ebből a szempontból a Roszatom dicsérete is kissé korainak tűnik, mivel kevés konkrét dolog történt idáig. Arról nem is beszélve, hogy a projekt az előzetes tervekhez képest már a mostani, az előkészítést előkészítő fázisban is legalább féléves csúszásban van. Ezt persze elvileg még be lehet hozni – lehet, hogy erre szánják azt a rengeteg pénzt –, de a gyakorlat mást szokott mutatni. Nemigen épült még atomreaktor a világon, amely az eredetileg kitűzött határidőre kész lett volna. Ez igaz az orosz, amerikai és francia, sőt a kínai projektekre egyaránt, a határidők jellemzően legalább 1-3 évvel kitolódtak.

Arra végképp nem volt példa, hogy az elején elszenvedett késéseket később behozták volna. Sokkal inkább az a gyakori, hogy egyre több lesz a csúszás, részben a közben jelentkező problémák és új igények, részben pedig a finanszírozási gondok miatt. Az előbbi fő oka a technológiai fejlesztés, mivel egy ilyen beruházás futamideje a döntéstől számítva 12–15 év, ami lehetővé teszi az menet közbeni korrekciókat is. Az utóbbi viszont abból ered, hogy a projektköltségeket lényegében mindig alultervezik, és aligha volt olyan atomerőmű, amely az eredetileg elhatározott összegkereten belül maradt volna.

A túlköltésben különösen a Roszatom jeleskedik. A külföldi, azaz költségeiben jobban áttekinthető projektjei általában jóval többe kerülnek, mint az eredeti szerződési összeg. A legkirívóbb példák erre egy bangladesi erőmű, ahol a két blokk építése négymilliárd dollárról indult, jelenleg tízmilliárdnál (!) tart, valamint egy bolgár atomerőmű, aminél a 2008-ban született szerződés négymilliárd dolláros költségkerete néhány év alatt tízmilliárdra emelkedett, emiatt az ország fel is mondta a megállapodást, vállalva ennek a veszteségét.

Sok szakember szerint mi is így járnánk a legjobban, nem megvárva azt a pillanatot, amikor már nem fordulhatunk vissza. Maga az építkezés 2018-ban kezdődik, de máris látszik, hogy sokkal többe kerül majd az emlegetett háromezer milliárd forintnál. Hozzáértők kezdettől fogva mondták, hogy az elhasznált fűtőanyag visszaszállításáról nincs szó a szerződésben, azaz azt nekünk kell megoldanunk. A kormány csak nemrégiben reagált erre: Bodán akarnak tárolót építeni, hivatalosan 730 milliárd forintos költséggel.

Ez önmagában a GDP 2,5 százaléka, és messze nem tartalmaz mindent. Nincs benne például a rendkívül sugárzó anyag ideiglenes tárolásának és szállításának költsége, ami további százmilliárdos tétel. Az összeget hozzáértők egyébként is rendkívül alábecsültnek tartják, tekintettel arra, hogy a bátaapáti tároló, ahol pedig csak csekély szennyezettségű anyagokat, nem pedig kiégett fűtőanyagot tárolnak, eddig 120 milliárd forintba került, holott csupán 40 milliárd szerepelt az elfogadott tervben!

További költségnövelő tényező a hűtés megfelelő megoldása. A gondot az jelenti, hogy a jelenlegi paksi blokkok Duna-vízzel való hűtése időnként – a vízhozam függvényében – csúcsidőben már eléri a vízhőmérsékleti határértéket, magyarul azt, mennyivel lehet környezeti károsodás nélkül melegebb a Duna Paks alatt. Újabb két blokkot innen hűteni tehát nem lehet, azaz minimum 6-8 kilométerrel távolabbról kell a vizet egy föld alatti csatornán odavezetni. Ez több szempontból is bonyolult ügy, ráadásul sokba kerül. A másik megoldás hatalmas hűtőtornyok építése, ami más technológia, amellett szintén nagyon drága.

A nagy titoktartás közepette jó lenne tudnunk, milyen megoldást akarnak erre és mennyibe kerül. Továbbá arról is tájékoztatni kellene minket, akiknek az adójából fizetnek mindent, milyen egyéb kiegészítő, például hálózatfejlesztési beruházásokra lesz még szükség, amelyek költségét szakértők 1000-1500 milliárdra becsülik. Ha csak az eddig ismert tételeket és az orosz kölcsön kamatait vesszük figyelembe, reálisnak tűnik Illés Zoltán 8-10 ezer milliárdos becslése a paksi bővítés végösszegére, esetleges extra költségnövekedés nélkül is. A fő kérdés változatlanul az: tényleg ez a méregdrága áram kell nekünk? Szabad ilyen mértékben évtizedekre elköteleznünk magunkat mellette?