Áldott csönd

Kellene ide valami békéről, szeretetről, jóságról és meghittségről szóló giling-galangos karácsonyi írás, de csupa fagyos és dermesztő témát hoznak a vacogó angyalok. Ugyan mit kezdhet ezekkel az olvasó, aki ilyenkor azt várja a laptól, hogy megnyugodjon kicsit, és elfejtse a riasztó híreket. Tavaly is ezen morfondíroztam, két évvel ezelőtt is: mintha decemberre mindig csak fogyó készletünk maradna derűből, türelemből, közéleti bizakodásból. Ilyenkor szoktak megjelenni a szépnek mondott újságtárcák a szeretet szolgálatáról, a megbékélésről, a keresztényi megbocsátásról, de én nemigen kedvelem a karácsonyi dupla számok ájtatoskodását, a képeslapszövegeket, az ünnepi csingilingit.

Régen is így volt? Vajon hány évfolyamot kellene visszalapozni? Ötöt? Tízet?

Úgy döntök, legyen igazi memóriapróba: magam elé veszem a 168 Óra bekötött harmadik évfolyamát. Forgatom a vastag kötetet, nézegetem a fekete-fehér fotókat, a piros csíkot a címek alatt, a léniákat az interjúkérdések mellett, a Levélhullás rovatban a kézzel írott levelek fakszimiléjét (emlékeznek?), aztán visszalapozok a tartalomjegyzékhez, amelynek végén ott a figyelmeztetés: „A rádiós beszélgetések nyomtatott adaptációja szükségszerűen igényli a szerkesztői beavatkozást, de a műsorokban elhangzott riportokat, interjúkat csaknem szöveghűen közöljük, meghagyva az élőbeszéd fésületlenségét.”

Engem most elsősorban az érdekel, hogy mivel nyitottuk a lapot húsz évvel ezelőtt, 1991 karácsonyán.

Azzal, hogy Kozma atya a keresztényi megbocsátásról adott interjút. Gyakori beszédtéma volt ez akkor, mert a Zétényi–Takács-féle előterjesztés, a Justitia-terv, az úgynevezett igazságtétel-törvény igen nagy vihart kavart a magyar belpolitikában. Kozma atya egyebek mellett a Szent Ágoston-i tanítást magyarázza:
„A megbocsátás azt jelenti, hogy elengedem valakinek az adósságát, a bűnadósságát. Mindannyian bűnösök vagyunk, és mindegyikünknek szüksége van arra a nagylelkű gesztusra, amit a megbocsátás jelent. Amikor én megbocsátok, mindig arra a kevéske jóra hivatkozom, ami biztos, hogy ott van mindenkiben.” Ezt is mondja: „Az ember nagylelkűsége akkor sem hiányozhat, amikor az igazságra hivatkozik: ha nem tudok nagylelkű lenni, akkor lehet, hogy többet rombolok, mint amennyit építek.” A riporter szóba hozza, hogy az igazságszolgáltatás állami funkció, jogi normák rendelkeznek róla, a megbocsátás viszont morális kötelesség, ennél fogva személyre szabott. Hogyan egyeztethető a kettő? A kérdésre az atya így válaszol: „Megbocsátani csak az a közösség tud, amelynek tagjai rendelkeznek az ehhez szükséges lelki gazdagsággal, mert a megbocsátáshoz sokkal nagyobb lelki gazdagságra van szükség, mint a bocsánatkéréshez.” Még egy idézet a Szeretetszolgálat emberétől: „Figyelje meg, itt mindenki az igazságot emlegeti: igazságot kell szolgáltatni, ki kell mondani az igazságot stb. Sajnos az az érzésem, hogy elkéstünk. Nem akarom én kritizálni a kormányt, de ott, abban a boldogító szabadság mámorában élő kezdetben kellett volna megnevezni, amit meg kell nevezni, és azt mondani: igen, ez és ez történt, ezért meg ezért te valahol felelős vagy, de megbocsátunk, felejtsük el.”

Amikor Kozma atya úgy érezte, hogy „elkéstünk”, még nem tudta, hogy húsz év múlva egy új hatalom újra elérkezettnek látja az időt az elmaradt leszámolásra. Sőt: új és új leszámolásokra is.

Húsz évvel ezelőtt a 168 Óra egy másik beszélgetése is a bosszúvággyal, az igazságérzettel és a keresztényi megbocsátással foglalkozott.

A református egyház zsinati irodájának vezetője azt fejtette ki, hogy mit mond az evangélium, a jézusi tanítás a bűnről és a megbocsátásról. Zvek Olivér arról beszélt, hogy „az elszámoltatás nem bűnbocsánattá, kegyelemmé válik, hanem embertársunk elpusztításává. Ez veszedelmes út, amelyen haladva könnyen elronthatjuk a magunk és a mások életét”.

Kicsit visszalapozok. Azt keresem, hogy mondott-e erről valamit az a szakállas, rokonszenves fiatalember, akivel akkoriban szinte barátságba keveredtem, aki bátor volt, imponálóan szókimondó – és liberális. Megtalálom a vele készült beszélgetést, és ámulva olvasom, döbbenten érzékelem, hogy mennyire igaz és aktuális, amit akkor mondott: „A Zétényi–Takács-féle törvényjavaslat a Fidesz megítélése szerint kifejezetten túllép a jogállamiság keretein, és olyan megoldást választ, amilyet az európai civilizáció jogrendje nem enged meg. Ilyen szempontból alkalmas a félelemkeltésre, mert azt üzeni az állampolgároknak, hogy nemcsak azokkal szemben lehet jogellenes eszközöket alkalmazni, akik valaha hatalmon voltak, hanem bárkivel szemben.”

A lendületből is kristálytisztán fogalmazó ifjú, Orbán Viktor fontosnak tartotta azt is, hogy emlékeztessen a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-megbeszélésekre: „Az Ellenzéki Kerekasztal már működése legelején kinyilvánította, hogy a maga részéről a magyar társadalom következő időszakát egy jogállam keretei között képzeli el, és a jogállam keretei közé csak olyan föllépések férnek bele az elmúlt rendszer uralmon lévő személyiségeivel szemben, amilyeneket a jogállamiság megenged, és amelyek a hatályos jog szerint végrehajthatók.”

Az a fiatalember ma testesedő középkorúként konzervatívnak mondja magát, úri kedve szerint alakul a hatályos jog, és már nem az a kérdés, hogy mit enged meg a jogállamiság, hanem hogy ő – felülkerekedve a legyűrt egyharmadon – mit enged meg magának.

Ne körülményeskedjünk: bármit. Néha az a benyomásunk, hogy a bosszúállás természetes velejárója lett a hatalmi praxisnak. Hogy a kíméletlenséget parlamenti erőfölénnyel törvényesítik. Hogy indoklás nélkül kikényszeríthetnek bárhonnan; lehetsz rátermett, alkalmas, tehetséges, meneszthetnek mégis, megalázhatnak vagy megfenyegethetnek, mert valamely megátalkodott és szégyentelen úgy gondolja, hogy te másik körhöz tartozol.

Csak azt akarom értésre adni szelíden, de nagyon komolyan: a valamikor szerethető politikai alakulatnak most bőségesen lenne mit megbocsátanunk. Demokráciadeficitünk java része igenis az ő számlájukra írható, és roppant méretű „bűnadósságuk” elengedése szinte lehetetlen.

Kérdés az is, hogy képesek vagyunk-e felülemelkedni a csalódottságunkon, s hogy tudunk-e őszinte választ adni arra: mi lenne jobb? Ha jámbor karácsonyi hangulatban jóindulatból és jóhiszeműségből – új kiegyezésre, nyugalomra áhítozva – fátylat borítanánk a tetteikre, vagy ha tételesen és konkrétan felsorolnánk, hogy mit műveltek itt az elmúlt másfél évben? A jámborsághoz alighanem megbocsátóbb lélek vagy a memória tökéletes rövidzárlata kellene. Kifogásolható tetteik lajstromához viszont több hely, nagyobb terjedelem, néhány olyan kolumna, amely rosszkedvű mellékletként kivirítana a karácsonyi lapból.

Mit tehetünk? A szeretet ünnepén megajándékozzuk magunkat a közélet áldott, de csak átmeneti csöndjével. Avval, hogy legalább néhány napig kölcsönösen – ők is, mi is – békét színlelünk.

Jól van ez így. Kicsit derűsebbek és reménytelibbek leszünk valamennyien. Nem vagyok naiv. Kizárt, hogy jövő ilyenkor vidám, gondtalan, boldog cikket írnék karácsonyra, mondjuk egy új nagykoalícióról, amely eszményeim és ízlésem szerint való. De azért hiszem és remélem, hogy a belátható jövőben ezt egyszer még megtehetem.

Nyugalmasabb karácsonyokat és boldogabb új éveket kívánok önöknek, magunknak, mindenkinek.