A zene teste

(Nem is értem egyébként, miért nem előbb figyeltek oda az illetékesek odafönt erre az eseményre: hiszen ez a csütörtök, mely mindig munkaszüneti nap a katolikus hagyományaira büszke Ausztriában, a Corpus Christi-ünnepre megy vissza, melyet eucharisztikának ejtenek Európa középső részén. Annyi legalább elvárható volna, hogy akinek hatalmában áll, derűs időt varázsoljon erre a napra.)

Az idén azonban senkinek nem lehetett panasza semmire: zsúfolásig megtelt a császári palota kertje, és szinte még világos volt, amikor a Bécsi Filharmonikusok szószólója bekonferálta a műsort – nem győzve lelkesedni a körülmények láttán. S aztán a műsor is méltó volt az okkal dicsért körülményekhez: Szemjon Bicskov, az idei koncertre felkért népszerű dirigens francia estet varázsolt az angolkertbe: Bizet, Berlioz és Ravel klasszikus művei hangzottak fel, valamint Francis Poulenc viszonylag ritkán hallható d-moll hangversenye két zongorára és zenekarra. Utóbbi hosszával és rejtélyes pianóival (a rejtély természetesen abból a tényből adódott, hogy ezeket a részeket – a kiváló hangosítás ellenére – a közönség nagyobb része nem vagy csak alig hallhatta) próbára tette ugyan a jelenlévőket, de ilyenkor is kárpótolta őket a látvány: a négy hatalmas kivetítő közel hozta a távoli színpad minden rezdülését. Hogy Bicskov megfeledkezett a szabadtér adottságairól, nyilván azzal magyarázható, hogy teret kívánt adni a kiváló Lab?que testvéreknek, Marielle-nek és Katiának, a híres francia zongoraduó tagjainak – előbbi ráadásul a karmesterné egyben –, s a mű, zavartalan körülmények között, valóban alkalmas lett volna erre.

De a közönség jól viselte ezt a darabot is, hogy aztán végleg kárpótolva tudja magát a Boléro tényleg káprázatos előadásával. S végül, a hagyományoknak megfelelően, felhangzott a Bécsi vér, a straussi tudniillik, s akinek kedve volt, táncra is perdülhetett.