A rossz GDP-adat csak a jéghegy csúcsa

A meglepően rossz első negyedéves GDP-adattal nem az a fő baj, amit a híradások rendre kiemelnek, hogy röpke másfél év alatt sikerült az unió élvonalából az utolsó helyre esnünk a növekedési tempóban. Az sem baj, hogy látványosan hiteltelenné váltak a fideszes propaganda állításai a „magyar csodáról”, arról, hogy „példát mutatunk Európának”, hogy az „EU gazdasági húzóerejévé váltunk”, hogy „jobban teljesítünk”, mert ezeket a lózungokat józanul gondolkodó ember eddig sem vette komolyan.

Önmagában egy rossz mutatót nem is szabad túlértékelni, a számok mögötti gazdasági folyamatok egészét és trendjét kell figyelembe venni. A fő probléma nálunk éppen ebben van, és messze nagyobb gondot jelez, mint az első negyedévi visszaesés, ami vélhetően átmeneti, és az év egészét nézve akár két százalék feletti bővülés is elérhető. Az ördög – mint mindig – ezúttal is a részletekben van, nevezetesen abban, milyen okok állnak a gazdasági kisiklás mögött.

A bontott adatokból egyértelműen kiderül, hogy az ipar és az építőipar teljesítménye húzta le a GDP-t, a szolgáltatási szektor viszonylag jól teljesített. Ez várható volt az év eddigi statisztikái alapján: az ipari termelés az első negyedévben mindössze 0,3 százalékkal nőtt éves kitekintésben, negyedéves alapon viszont csökkent. Ez igaz volt szinte minden részterületre, főként persze a húzóágazatokra, a járműgyártásra és a feldolgozóiparra. Ennél sokkal szörnyűbb a helyzet az építőiparban, ahol 2015 első három hónapjához képest a termelés harmadával /!/ zuhant.

Ki is hanyatlik?

A miértre választ keresve eljutunk a lényeghez: a hazafias szólamok és a nagy orbáni függetlenségi harcdacára ma jobban függünk a külső tényezőktől, azon belül is a „hanyatló Nyugattól”, mint bármikor korábban. A magyar ipar termelésének kétharmadát, kivitelének háromnegyedét multinacionális cégek adják, és ha piaci problémáik vannak, azt leginkább mi érezzük meg. És nem is ez a legnagyobb probléma. Miközben a kormányfőnk „újraiparosításról” szónokol, nem a hatékonyabb és versenyképesebb, sok lábon és széles hazai bázison álló termelést hangsúlyozza, hanem annak minél nagyobb arányát a GDP-n belül.

Ebben már most is az elsők között vagyunk az unióban – 30 százalék körüli aránnyal –, a baj csak az, hogy mindez csekély magyar hozzáadott értéket, és alapvetően összeszerelői tevékenységet tartalmaz. Így törvényszerűen másoktól függő helyzetben vagyunk, kitörni ebből kicsi ország révén csak a hazai adottságokat jobban kihasználó, mindenek előtt a szürkeállományunkra épülő innovációval és fejlesztésekkel lehet.

Ehhez elsősorban az oktatást és kutatást, a szakértelmet kellene jelentősen ösztönözni, ehelyett ennek pont az ellenkezőjét látjuk: az oktatási rendszer eszetlen átalakításával a szemünk előtt verik szét a középfokú szakoktatást, csökkentik a kötelező oktatási korhatárt, drasztikusan szűkítik a felsőoktatásban részvevők számát, kevesebbet költünk K+F-re is. Ez hosszabb távon még elérhetetlenebbé teszi, hogy a „kiművelt emberfők” hazája legyünk, mint Széchenyi álmodta közel 200 éve, sőt ellenkezőleg: aki ma tehetséges és versenyképes tudással rendelkezik, inkább menekül az országból. Ne reméljük tehát, hogy hazánk gazdasági kiszolgáltatottsága csökken, a mostani kurzus folytatásával csak növekedni fog.

Az építőipar mélyrepülés a másik hatalmas gondot jelzi: az uniós pénzforrások nélkül, saját erőből képtelenek vagyunk fejlődni és növekedni. A tavalyi és tavaly előtti kiugró teljesítmény mögött az EU-támogatások gyorsított lehívása állt, mihelyt azok kifutottak, jött a visszaesés. Hogy hol, rávilágít a lényegre: a beáramló pénzt nem hatékonyan, a tényleges fejlődést szolgálva használjuk fel, hanem legnagyobb részt messze túlárazott, terméketlen beruházásokra pazaroljuk el. Maga Lázár János ismerte be, hogy a források 90 százaléka állami és önkormányzati, főként infrastrukturális projektekre folyt el, gazdaságfejlesztésre alig jutott. Nem véletlen, hogy miközben az EU-ban egy főre jutóan mi kaptuk a legtöbb pénzt, a GDP növekedésre gyakorolt hatásban az utolsók vagyunk.

Hadiipar, mint húzóágazat

A legkiábrándítóbb az, ahogy a kormány a rossz gazdasági mutatóra reagált: vagy fogalmuk sincs, mi a tényleges helyzet és álomvilágban mozognak, vagy nem foglalkoztatja őket a valóság és mennek tovább a saját érdekeik mentén. Három kitörési irányt jelöltek meg az elmúlt napokban, és jellemző, hogy mire alapoznák a fordulatot. Az első a hazai ipar fellendítése, méghozzá a buszgyártást és a hadiipart téve húzóerővé. Jelenleg lényegében egyik sem létezik nálunk, azaz szinte a nulláról kellene felépíteni az egykor valóban szépen termelő ágazatokat. A baj csak az, hogy ehhez a szükséges hazai technológiai háttér, képzett munkaerő, valamint a releváns piac is hiányzik.

Nézzük sorra: maga Lázár mondta, hogy legalább évi ezer busz kell egy gyár rentábilis működéséhez. Ezzel szemben a hazai piac maximális igénye 3-400, azaz a többit külföldön kéne a rendkívül erős konkurenciától piacot elvéve eladni. Tegyük fel, hogy ez hatalmas invesztícióval sikerül, akkor is hogyan lehet húzóerő ezer vagy akár kétezer busz a magyar iparban, ahol a külföldi gyártók évi több százezer járművet termelnek? Ugyanez a helyzet a hadiiparral: semmi nem adott ahhoz, hogy a mai, a korábbiaknál összehasonlíthatatlanabbul korszerűbb, versenyképes árukkal jelenjünk meg a piacon, miközben a térségünkben is jelentős ilyen kapacitás van.

Ami az építőipart illeti, annak válságára az NGM frappáns választ adott: közleményben jelentette ki, hogy „új lendületet kap”. Hogy mitől, maga a miniszter részletezte, bár ne tette volna, kár volt lejáratni magát. Kijelentette, hogy a megrendelésállomány az előző évhez képest 60 százalékkal nőtt, amiből egy szó sem igaz: valójában 25 százalékkal csökkent. Ilyenkor nagy a dilemmánk, hogy ennyire fogalma sincs a saját területe adatairól, vagy szemrebbenés nélkül hazudik. Ami nőtt, az az első negyedévben az új megrendelések száma, de az is 47 százalékkal.

Itt sem szabad azonban elakadni a csupasz számoknál, mögéjük kell nézni. Rögtön kiderül ugyanis, hogy a növekedési esélyek mögött – a CSOK-hoz fűzött túlzott reményeken túl – elsősorban az állami beruházások állnak, főként a részben uniós pénzekből finanszírozott értelmetlen presztízsberuházásokra – stadionok, Vár, Liget – elszórandó százmilliárdok, amire aligha lehet a fenntartható fejlődésünket építeni. Az történik tehát, mint eddig: a pénzszórás hatása átmenetileg látszani fog a GDP-ben, tartós hatása azonban nem lesz, a kormányközeli érdekeltségek viszont nagyon jól járnak.

Mi is az az új államosítás?

A harmadik reakció, amit a napokban hallhattunk, szintén illik Orbánékhoz: újabb államosításokra van szükség! Rejtély, hogy ettől miért várnak fellendülést, mert az eddigi lépésekkel csak vesztett az ország, lásd a MOL-részvényekre és az E.on gáztárolókra költött százmilliárdokat. A közműszolgáltatók államosításának is csak annyi hatását éreztük, hogy egyedül nálunk nem gyűrűztek be a zuhanó energiaárak, pedig most tényleg lehetőség lenne a piaci alapú rezsicsökkentésre. Ehelyett az áresés hasznát az állami cégek és a kormányközeli beiktatott kereskedő cégek – lásd MET – nyelik le. Miért is jobb tulajdonos az állam?

Jogos ez a kérdés a legújabb meghirdetett területen, a kiskereskedelemben is. Lázár magyarázata szerint azért vergődik a magyar mezőgazdaság, mert a kiskereskedelemben nincs magyar többség. Ez a kijelentés igazi gyöngyszem. Kezdjük azzal, hogy a teljes forgalmat tekintve a külföldi tulajdonú cégeknek most sincs többségük, azaz az alaptézis hülyeség. Ennél is nagyobb marhaság, hogy a hazai agráriumnak nem a kusza tulajdonviszonyok, a tőkehiány, a piacot torzító állami beavatkozás, a feudális jellegű nagybirtokrendszer építése, a földmutyik, az évi 750 milliárd forintnyi /!/ uniós támogatás elherdálása és a mindebből eredő gynge versenyképesség az igazi problémája, hanem a gonosz kiskereskedelmi multik!

Ez pont olyan, mint mikor a Rákosi-érában minden itthoni problémáért az imperialisták cselszövését tették felelőssé. Ide jutottunk vissza? Tegyük fel, hogy államosítják a kiskereskedelmi hálózatokat: mi fog történni? Ettől a hazai beszállítók nem lesznek olcsóbbak, tehát a külföldi termékeket kell mesterségesen kizárni. Tekintsünk el attól, hogy ez ellenkezik az uniós piac alapjával, mondjuk, ezzel nem törődünk. Akkor tehát az állami cég az import helyett inkább a drágább magyar termékeket veszi meg, ami után két lehetőség van: vagy emeli az árakat, amivel a lakosság zsebéből veszi ki a pénzt, vagy veszteséget termel, amelyet a költségvetés fedez, természetesen szintén az adófizető emberek zsebéből. Mitől lesz ez jobb nekünk?