Zeneőrző – Gőz László: Úgy csinálok mindent, mintha otthon lennék

A Budapest Music Center (BMC) tulajdonosa és igazgatója, a harsonaművész Gőz László mindenekelőtt két fényképet mutat a falon. Az egyiken zánkai nagyapja hajtja a tehenes szekeret, a leszüretelt szőlőt szállítja.

– Bort csinált, de nem ivott alkoholt. Megkóstolta, kiköpte. Én sem iszom. Soha. Tőle tanultam a kitartást, hogy egy embernek mindent ki kell bírnia.

A másik fotó a BMC egyik legfontosabb eseményén, a European Jazz Network konferencián készült, amelyen több mint száz európai dzsessz-szervezet, fesztivál, klub képviselője vett részt.

– Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez itt, nálunk történt – mondja.

Látunk még képeket hazai zenésztársakról vagy Carl Fontanáról, a világhírű amerikai harsonaművészről, leveszi a falra tűzött kották kéziratait, olyan zeneszerzőkét, mint Eötvös Péter, Ligeti György, Kurtág György.

Az íróasztal mellett egy robogó áll, az asztal alatt meg a nagypapától örökölt emlékek, használati tárgyak, köztük egy üllő.

– Sok mindent ide hozok, ami fontos volt az életemben, és valami jóra emlékeztet – mondja, miközben átmegyünk az iroda tárgyalórészébe, amelynek üvegfalán keresztül látjuk, mi történik éppen a IX. kerületi Mátyás utca környékén. A szépen elrendezett hangszerek mellett, az egyik polcos szekrényen ott áll mind a 270 klasszikus lemez, amit a BMC eddig kiadott s világszerte terjeszt.

Fotó: Hernád Géza

A zene szeretete nem családi örökség, időközben született. A Pasaréten felnőtt Gőz László az akkor még a Lorántffy Zsuzsanna utcában működő Kodály Zoltán Zenei Általános Iskolába járt, ahol a gyerekek anyanyelvi szinten tanulták meg a zenét érteni, művelni, játszani. Természetesnek találták, és nem ijedtek meg attól, hogy a világ összes zenéje mindössze öt vonalba és tizenkét hangra van kényszerítve. Nem okozott gondot számukra kottát olvasni, az a mindennapok velejárója volt.

Az általános iskola után nem zenei gimnáziumba járt, de az utolsó évben újra megjelent életében a zene, és másfél év alatt tanult meg úgy harsonázni, hogy felvették a Bartók Béla Konzervatórium jazz és klasszikus tanszakára. Innen egyenes út vezetett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola harsona és tanári szakára. A főiskola utolsó évében már visszajárt tanítani a konzervatóriumba, 1978-tól egészen 2010-ig.

A főiskolától pedig a vonat már megállíthatatlannak bizonyult. Alapító tagja volt a kortárs zenét játszó 180-as Csoportnak, Európa-szerte több száz koncertet adtak. Játszott az LGT, a Jazz+Az, a Budapest Big Band, az Interbrass zenekarokban, közreműködött több mint száz lemez felvételén, játszott Carl Fontanával, és a sort hosszan lehetne folytatni.

A rendszerváltozás után azt látta, hogy a zenészek többsége légüres térbe került, megszűntek a nagy állami koncertszervező cégek, köztük a nemzetközi fellépéseket menedzselő Interkoncert is.

– Hiányérzete támadt?

– Igen. Azt tudtam, hogy a zenei élet fantasztikus Magyarországon, és láttam, hogy jobbnál jobb zenészek lebegnek a semmiben. Az ő hiányérzetük sokkal jobban idegesített, mint a sajátom. Nem vagyok hülye, hallom, mit csinálok, a szakmát megtanultam, tudom, sokáig én voltam a felkapott dzsesszharsonás, de a kortárs zenében nem voltam képes meghatározó előadóvá válni, harsonaműfajban ez szinte lehetetlen.

Így történhetett, hogy 1996-ban Gőz László leírt egy mondatot, amihez a mai napig tartja magát: a BMC célja „a jelenkor magyar zenei értékeinek együttes és összehangolt felmutatása”. Létrehozta a BMC zenei információs központot, ebből nőtte ki magát Magyarország második legnagyobb és legjelentősebb zenei könyvtára. Az internetes adatbázisban jelenleg 3000 művész és 19 ezer zenemű adatai érhetők el, a könyvtárban 90 ezer kotta, CD, könyv és hanglemez található. Főként 20. és 21. századi, elsősorban magyar vonatkozású a kínálat, de itt helyezte el Fülöp Péter az egyedülálló Gustav Mahler-lemezgyűjteményét is. A könyvtár több mint fele állami tulajdon, mégis Gőz László finanszírozza. Minden, ami ott történik, ingyenes, kezdve a zenei-zenetörténeti eseményektől, a filmvetítésektől a mesterkurzusokon át a zenében meghatározó emberekkel való találkozásokig. Négy kollégája gyakorlatilag a könyvtárban él.

– Meghatároztuk az irányvonalat, hogy mi mentén fejlesztjük a gyűjteményt, onnantól kezdve nekem már nem kell megmondanom, mit csináljanak, és hogyan. A cég legnagyobb ereje a munkatársakban rejlik, többségükkel tíz-húsz éve dolgozunk együtt.

– Miről van szó, megtalált lehetőségről vagy elhivatottságról?

– Elhivatottságról. Mi sosem azért kerestünk pénzt, hogy pénzünk legyen, hanem hogy eltartsuk azt, amit kigondoltunk.

A BMC Mátyás utcai ingatlanát 2006-ban vették meg, az volt a terv, hogy 2008-ban már építkeznek. Közben azonban kitört a gazdasági válság, emiatt csak 2012 januárjában indulhattak el a munkálatok, és 2013 márciusában nyitottak.

Azt ugyanis biztosan tudta Gőz László: kell egy ház, amelyben minden és mindenki együtt lehet. Az évek során egyre szélesebb területeket hódított meg a BMC, szervezett klasszikus koncerteket, fesztiválokat, nagy zenei születésnapokat belföldön és külföldön, lemezt adott ki, ahhoz stúdiókat bérelt, világszerte terjesztette a kiadványokat, üzemeltette az információs központot, működtette a könyvtárat. Amit megkerestek a külsős rendezvényekkel vagy állami támogatásként kaptak, azt visszaforgatták, felhasználták, de így is folyamatos pénzügyi egyensúlyozásra kényszerültek.

– Amikor 2013-ban megnyílt a Mátyás utcai ház, minden a helyére került, minden úgy történt, ahogyan terveztük: összeállt a csapat, lett saját koncerttermünk, több stúdiónk a felvételekhez, és lett egy dzsesszklubunk is, amelyben van egy étterem is. Na, arra nagyon büszke vagyok.

– Miért?

– Mert az nem egy étterem, amiben dzsessz szól, hanem egy dzsesszklub, ahol enni is lehet. Nagy különbség. Furcsának tűnik, de mégis örülök, hogy amikor hétfőn nincs koncert, este senki nem megy be az étterembe. Ezzel bizonyítjuk, hogy nem egy vendéglőt nyitottunk, amiben mellesleg zene is szól.

A 2013-as év, az új épület átadása változást hozott a BMC életében. Tényező lett a magyar zenei életben. A házban évente kétszázezer ember fordul meg, és négyszáz zenei eseményt tartanak. A két és fél milliárd forintos beruházáshoz 500 millió forint kormányzati támogatást kapott a cég, a többit hitelből és saját pénzből teremtették elő. Csak a havi hiteltörlesztés tízmillió forint, a ház működtetése naponta több mint kétmillió forintba kerül.

Gőz László azt mondja, mindig szót tudott érteni a különböző kormányokkal, igaz, kilógott a sorból, mert nem szokványos a gondolkodásmódja. Furcsa, amikor egy üzletember, aki rengeteg pénzt keres, olyan projektekhez kér támogatást, amibe ő már beletette több mint a felét. Nem azt csinálta, hogy volt egy ötlete, mondjuk, színpadra állítani egy musicalt, és a kormányzat adjon százmillió forintot rá, hanem azt mondta, van nyolcvanmilliója, adjanak még hozzá húszat, és akkor meg tudja valósítani az elképzelését. Hozzáteszi: a házban nincs politika, és az sem érdekli, hogy a zenészek, művészek közül ki milyen meggyőződésű. Mint mondja, nem állt ki soha senki mögé, hogy éltesse, de vele szembe sem, hogy kifütyülje.

– Minden befolyó pénzt visszaöntünk. Semmivel nem vagyok gazdagabb, mint amikor csak a zenéből éltem, van egy autóm és egy motorom, pont úgy, mint régen. Ja, meg van viszonylag sok harsonám.

– Miért magyarázza a pénzügyeit? Nem a semmiből, hirtelen lett, amit felépített. Számít, hogy ki mit gondol?

– Kialakult bennem egy reflex arra, hogy tízből kilenc ember megkérdezi: te, mondd, miből élsz? Miből tartod fenn ezt a házat? Ha természetesen tudok válaszolni a kérdésre, akkor egy másodperc alatt megértik, és továbblépünk. Pénzt keresni persze jó, de itt többről van szó. Persze, lehettem volna csak üzletember, de ez nekem soha nem volt pálya.

Fotó: Hernád Géza

Az is távol áll a mai üzleti világtól, hogy a tulajdonos pakolja a székeket, tolja a kiskocsit, locsolja a virágokat, takarítja a termet a rendezvény után. Gőz László megteszi.

– Úgy csinálok mindent, mintha otthon lennék, szemben egy nagyvállalattal, ahol nincsenek személyes kapcsolatok, kötődések. Velem itt senki sem úgy bánik, mint egy főnökkel. És a többiek is, legyen az az igazgatóhelyettes vagy a könyvtárt vezető kollégám, ugyanígy megcsinálnak bármit, amit kell, mint én, talán annyi különbséggel, hogy nem tudnak harsonázni. Nélkülük biztosan nem lenne BMC.

Gőz László több mint tízéves kihagyás után az utóbbi három évben ismét elkezdett aktívan zenélni. A napokban Kínában turnézott a Moment’s Notice Trióval, amelyben ifj. Kurtág György elektronikus hangszereken, Lukács Miklós cimbalmon, ő maga pedig harsonán és basszustrombitán játszik. A művészek improvizálnak, vagyis a zenemű akkor és ott születik meg, a közönség előtt.

– Mi van, ha a három ember különböző irányba megy?

– Olyan nincs, ugyanis a zenében vannak törvények, szabályok, szokásmódok, gesztusok, például hogy a zene összetevője a hang, a dallam, a harmónia és a ritmus. A trió tagjai beszélik ezt a nyelvet, ebben gondolkozunk és közlekedünk, mindhárman megfelelünk annak, hogy nincsenek zenei korlátaink, minden szituációban felismerjük a zenei hangot, a hangnemet, a ritmust, a formát, a harmóniát.

– Ezen belül szabadság van?

– Nem teljesen, mert egy hármas beszélgetésben vannak kérdések, válaszok, reflexiók, visszahúzódások, előretörések. A folyamatos párbeszéd során figyelünk egymásra, azzal a tudattal, hogy mindent értek, amit a másik mond. Állandó izgalomban vagyunk, termelődik az endorfin, hogy vajon tovább tudom-e lendíteni a zenét, vagy inkább a másik viszi előre. Szigorú keretek között zenélni egy picit biztonságosabb, de mainstream lesz a végeredmény. Amit mi csinálunk, lehet két, de akár húsz perc is, addig tart, amíg fent tudjuk tartani a közönség figyelmét, és nem addig, amíg a zeneszerző kigondolta. Nagyon jó áttörni ezt a gátat, és olyan egységben létezni, amely mindenkinek jó. Rég játszottam annyit, mint most. A BMC-ben beállt a rendszer, és a kollégáimnak köszönhetően ki tudok lépni abból a szorításból, hogy én vagyok a mindenért felelős igazgató.

Annak, hogy Gőz László visszatért a zenész énjéhez, van egy másik oka is. Azt mondja, erőt gyűjt ahhoz, hogy megépítse álmai operaházát, ami valójában nem opera lesz, hanem a BMC kibővítése, kétszer akkora térben, mint a mostani négyezer négyzetméter. Ha elkészül, bármilyen zenei műfajt be tud majd fogadni, akár egy száztagú szimfonikus zenekart is. S hogy miért opera? Gőz László számára a műfaj alapvetően azért izgalmas, mert a művészetek minden ágát használja: a díszlettervező képzőművész, a ruhatervező divatművész, a zeneszerző zenész, az énekes színész.

Eddig csak a film hiányzott belőle, de mostanra az is megérkezett. Háttérvetítés eddig is volt, de kialakulóban van egy új irányzat, amelyben egybeépül a színpad a filmmel vagy animált filmekkel, rajzolt és kivetített díszletekkel.

– Ma már nincs az a fantázia, amit ne lehetne életszerűen megrajzolni filmen. Ott van az Avatar vagy a Harry Potter. Én elhiszem, hogy a bennük szereplő élőlények tényleg élnek. Egy csoda lesz, amikor mindez beköltözik az operába. Azt szeretnénk, hogy mi ennek az egyik kiindulópontja legyünk. A szoftver sok helyen megvan már hozzá, de a hardver hiányzik. Ritka az a színház, amelyben van a háttérfüggöny helyén egy 120 négyzetméteres, plazmatévé-minőségű ledfal. Mi ezt szeretnénk. Nézünk majd egy mozit, ami egyben egy koncert, ami színház, amiben élő emberek játszanak.

A telkek megvétele folyamatban van, a BMC melletti két szomszédos ház lesz a helyszín. Eredetileg erre az évre gondolták a nyitást, most 2022 a cél.

– Sokan féltenek, sokan kétkednek, van, aki nem akarja. Hogy van benne némi kalandorság? Normális ember ilyet nem csinál? Lehet, de egyszer már sikerült.