Vállalta, hogy elteszi láb alól Adolf Hitlert

A gróf hosszú és nem egyenes utat járt be, amíg 1944. július 20-án bombát csempészett a főhadiszállás barakkjába, ahol a Führer tanácskozott tábornokaival – ám az út végén oda érkezett, ahonnan indult. A gimnáziumi dolgozatban a kérdésre, „Mi akarsz lenni?”, 1922-ben, 15 évesen így válaszolt: „Méltó akarok lenni a hazához, harcolni érte s feláldozni magam népemért...”

Amikor 36 évesen kivégezték, azt kiáltotta: „Éljen a szabad Németország!” Más források szerint a „titkos Németországot” éltette. A fogalom a jeles neoromantikus költőtől, Stefan Georgétól származott, akinek köréhez a fiatalember és egyik bátyja is tartozott. George szellemi elit kialakításán munkálkodott, amely felemeli az első világháborút elvesztett nemzetet, rajongói, a felső osztály tettre kész fiataljai voltak ama „titkos Németország”.

A költő, akit nálunk Kosztolányi és Szabó Lőrinc fordított, 1933-ban meghalt, s társadalmi-szellemi elit helyett Adolf Hitler látott neki a német nemzet „felemelésének”.

Stauffenberg, aki kitűnően csellózott, meglepetésre a katonai pályát választotta. A weimari köztársaság hadseregének tisztjeként egyetértett a karizmatikus népszónokkal abban, hogy szabadulni kell a versailles-i békediktátumtól – sőt abban is, hogy a demokrácia szüntelen pártvillongásai helyett „rendre” van szükség. Kétségei a Hitler ajánlotta út felől a kristályéjszaka, az 1936 őszi zsinagógaégetés, a pogromok idején támadtak először, jóllehet filoszemitának nem lehetett nevezni: a lengyel hadjárat idején lesújtóan nyilatkozott tapasztalatairól, az ott látott „zsidó csőcselékről”.

A katonai akadémiát kitűnő eredménnyel végző gróf már 31 évesen vezérkari tiszt volt, s végigharcolta Hitler valamennyi hadjáratát a Szudéta-vidéktől Lengyelországon, Franciaországon át a Szovjetunióig. Az utóbbi helyszín indította el a gyakorló katolikusban azt a folyamatot, amely a merényletig vezetett: szemtanúja volt, hogyan irtja az SS és a különleges egységek a zsidókat, a polgári lakosságot, hogyan éheztetik halálra a hadifoglyokat. 1942-ben született meg az elhatározása, hogy el kell távolítani a gyalázatos figurát, aki ilyen szégyent hoz a német népre. Sorra tanácskozik tiszttársaival, akik szintén cselekedni akarnak. Alkalmasint kevésbé erkölcsi, mint katonai meggondolásokból úgy látják, hogy a diktátor, akit hiába próbáltak visszatartani a szovjetek megtámadásától, hadvezérnek képzeli magát, és biztos vereségbe viszi az országot.

1943 elején Stauffenberget Rommel csapataihoz vezénylik Észak-Afrikába. Amikor kocsijára a sivatagban tüzet nyit egy ausztrál vadászpilóta, súlyosan megsebesül, elveszti egyik szemét, jobb kezét, a másikon csak három ujja marad. Felépülése után a honi tartalékhadsereg berlini parancsnokságára kerül, 1944 nyarától immár ezredesi rangban annak vezérkari főnöke. S elkészülnek az összeesküvő tisztek részletes tervei a Walkür hadműveletre: a merényletre, nemkülönben arra, mi következzék, ha Hitler már halott.

Helmuth Stieff tábornok vállalkozik rá, hogy július 7-én a Salzburghoz közeli Klessheim-kastélyban rendezett egyenruha-bemutatón megöli Hitlert – ám inába száll a bátorsága. Stieff mellett Stauffenberg az egyetlen magas rangú berlini parancsnok, aki rendszeresen a Führer közelébe kerülhet. Most ő vállalja, pedig megvallja barátjának, fél, hogy a merénylet, a hatalomváltás nem sikerül. Mégis egyetértenek abban, hogy cselekedni kell, legalább jelezni, más németek is vannak, mint a Hitler-fanatikusok. Az ezredes július 11-én robbanószerkezettel a táskájában érkezik értekezletre Hitler rezidenciájára, a Berghofba a bajor Alpokban, de a körülmények nem teszik lehetővé a merényletet. Négy nappal később a Führer kelet-poroszországi főhadiszállására, a Farkas-sánchoz repül. Ezúttal is a bombával, ám amikor jelenti társainak, hogy Himmler és Göring a tervekkel ellentétben nem lesz ott a megbeszélésén, azok lefújják a merényletet. Stauffenberg és segítője ennek ellenére cselekedni akarnak, ám amikor visszatérnek a tanácskozásra, Hitler már nincs ott – hamarabb befejezték.

Július 20-án, amikor ismét a Farkas-sánchoz rendelik, üt az óra. A tervek készen állnak, a rendkívül bonyolult feladat oroszlánrésze Stauffenbergre hárul. Nemcsak végre kell hajtania a merényletet, de haladéktalanul vissza kell repülnie Berlinbe. Ha társaival átveszik a hatalmat, a kormányépületeket, akkor neki, az ismert, befolyásos parancsnoknak engedelmeskednek majd tiszttársai Európa-szerte. A siker nem sokon múlt. Ha Stauffenbergnek nem hiányzik egyik keze, idejében élesíteni tudja mindkét bombát – de megzavarta egy belépő futár, így csak egy szerkezettel tudott végezni. Ha nem fabarakkban, hanem a tervezett helyszínen, betonbunkerben robban a töltet, s ha nem teszi valaki véletlenül odébb, a vastag tölgyfaasztal lábának a másik oldalára a táskát, Hitler elpusztul – így megúszta horzsolásokkal, négyen haltak meg helyette.

A merénylő és az autón vele menekülő tiszttársa a robbanás zajára sikert gondolnak, s jelentenek Berlinbe, majd repülnek a futárgéppel ötszáz kilométert vissza. Várnak rájuk társaik, kész a felállítandó ideiglenes katonai kormány listája, Stauffenberg hadügyminisztériumi államtitkár. A parancsot a katonai erők vezetőinek a Führer haláláról azonban csak többórás késéssel továbbítják Berlinből. Abban az összeesküvők a biztonság kedvéért fiktív náci vezetők hatalomátvételi kísérletére hivatkoznak, amelyet, úgymond, a tartalékhadsereg vezetői hiúsítottak meg. A parancsot csak a párizsi tábornok veszi komolyan, a többiek kivárnak – és hamarosan Göbbels üvölti a rádióban, amelyet az összeesküvők elmulasztottak elfoglalni, hogy az „ocsmány merénylet” ellenére a Führer él.

Főnöke, Fromm vezérezredes, aki támogatta a puccsot, most szembefordul alárendeltjével. Letartóztatják, ám hamarosan kiszabadul, s hogy mentse a bőrét, éjfél után a parancsnokság udvarán statáriális ítélettel kivégezteti Stauffenberget és három tiszttársát. Ez sem segített rajta, Hitler később Frommot is halálba küldi. A kudarc után gyors, brutális a megtorlás: vagy 1500 embert fognak el, kétszázat, köztük sok magas rangú tisztet, kivégeznek.

A hitleri Népbíróság a háború éveiben összesen vagy 16 ezer, a hadsereg további 30 ezer ellenállót, parancsmegtagadót végeztetett ki. Volt tehát egy kisvárosnyi „titkos Németország”. Stauffenbergéket a háború után sokan mégis árulónak tartották (van, aki ma is így látja), a ravensbrücki lágerbe hurcolt özvegye évekig nyugdíjat sem kapott.

A merénylet napjától 1945 májusáig, a háború végéig ugyanannyi ember halt meg, mint a háború kitörésétől 1944 júliusáig. Mi lett volna, ha sikerül? Kapitulálnak a nyugatiak előtt – s harcolnak tovább a szovjetek ellen? Nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy siker esetén nem lett volna olyan hosszú a németek útja vissza az európai civilizációba.