Újvidék víg színháza
Adva van egy színház Vajdaság székvárosában, amely az utóbbi években sikert sikerre halmoz, a társulat kiváltotta a kisebbségi magyar, a szerb és a magyarországi közvélemény elismerését. Nemcsak szerencsés körülmények közrejátszása miatt: olyan igazgatók irányították az utóbbi évtizedekben az intézményt, akik megteremtették a lehetőséget a modern és nívós színjátszásra. Talán ez a szakmai (és egyéb) függetlenség szúrhatott szemet. Mindenesetre Gyarmati Kata fiatal dramaturg – megbízottként – elődjei (Vicsek Károly, László Sándor) hagyományait követte. A társulat, a közönség és a szakmai közvélemény egyöntetű véleménye szerint. Csakhogy manapság ez távolról sem elegendő, még Vajdaságban sem. BÓDIS GÁBOR tudósítása.
Kezdjük a végén: akárcsak Magyarországon, illetve Budapesten, Újvidéken is a művelődési intézmények többségének alapítója a (fő)városi közgyűlés, illetve jelen esetben a városi képviselő-testület. Újvidéken ebben a testületben – tekintettel a város nemzetiségi összetételére – elenyésző számú magyar képviselő ül. Ezért aztán ez a grémium egy másik testület, a Szabadkán székelő Magyar Nemzeti Tanács (ebben hatalmas többségben vannak a Vajdasági Magyar Szövetség tagjai) kulturális bizottságának javaslatát vitatja meg (vagy nem) és fogadja el. El is fogadta. A verdikt: Venczel Valentin az Újvidéki Színház új igazgatója.
„A pályázatra ketten jelentkeztek, Gyarmati Kata, az eddigi megbízott igazgató, és Venczel Valentin nagybecskereki származású, két évtizede Magyarországon élő színész. A színház igazgatóbizottsága csak az utóbbi pályázó beadványát fogadta el, és a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága is őt támogatta. Szakmai körökben azonban nagy port vert föl a hír, és hazai, magyarországi meg romániai színházi szakemberek is Gyarmati Kata mellett álltak ki, nyílt levélben fordultak a városvezetéshez, és a pályázat megsemmisítését kérték. A tiltakozások ellenére a város képviselő-testülete Venczel mellett döntött.” (Vajdaság Ma)
A döntés előtt magyar és szerb színházi szakemberek nyílt levélben fordultak a döntéshozókhoz: „Mélységes aggodalommal értesültünk a hírekből arról, hogy az Újvidéki Színház igazgatói posztjára kiírt pályázaton a színház igazgatóbizottsága és a Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottsága olyan jelöltet támogat, aki nem a rangos intézmény eddigi, sokszorosan díjazott munkásságát akarja továbbvinni és kiteljesíteni, aki nincs tisztában a helyi viszonyokkal, lehetőségekkel és igényekkel, aki a színház eddigi eredményeit lebecsüli, a társulat képességét leminősíti, és aki az eddigi művészeti elképzelésekkel szemben reális és perspektivikus alternatívát nem kínál.”
Az sem segített az ügyön, hogy a társulat tizennyolc tagja közül tizenhét Gyarmati Katát támogatta. A megbízott igazgatónő egy formális feltételnek nem felelt meg: magyarországi diplomája van! Ennek honosítása folyamatban van, de a folyamat a pályázat kiírásakor nem fejeződött be. Hogy miért nem, az nem világos.
Érdekesen zajlott a már említett Magyar Nemzeti Tanács kulturális bizottságának tanácskozása is. Ebben – talán mondani sem kell – csak magyar anyanyelvűek vannak, méghozzá a vajdasági magyarság kulturális életében jártas személyek. Első nekifutásra nem sikerült egyhangúlag támogatniuk a tanács és a párt (VMSZ) által preferált Venczelt. De miután a párt vezető kultúrpolitikusa odaszólt, az engedelmes bizottsági tagok egyként álltak ki az – utóbb meg is választott – igazgatójelölt mellett.
De hát miért ne lenne jó igazgató Venczel, aki Újvidéken diplomázott az ottani Akadémián mint az első színészgeneráció tagja? S aki már több mint két évtizede Magyarországon, pontosabban Egerben színészkedik. Gerold László kritikus szerint: „Venczel Valentin pályázati anyaga totális tájékozatlanságról tanúskodik – lila köd! –, ami alapján nem nehéz megállapítani: a jelölt alkalmatlan arra, hogy vezesse az Újvidéki Színházat.”
A körülmények jobb megértéséhez tudni kell, hogy Vajdaságban jelenleg három és fél magyar színház működik. Egy népszínház, a szabadkai, amelynek épületét lebontották, és ki tudja, mikor építik ismét fel (a társulat más helyszínen működik). Aztán van egy, szintén szabadkai avantgárd színház, a Kosztolányi, a művészszínházként számon tartott újvidéki és egy most indult zentai kamaraszínház.
Úgy tűnik, ez a felállás már nem lesz érvényes, mert az új igazgató szerint a művészszínház-koncepció elitista, és annak ellenére, hogy ez az újvidékiek esetében „kimagasló szakmai, művészeti eredményekkel járt”, Venczel a népszínházi modellt részesítené előnyben. Szerinte az Újvidéki Színháznak az eddiginél jobban kell a szórakoztatás irányába fordulnia. Mintha az eddig rendszeresen játszott musicalek nem ebbe a kategóriába tartoznának.
Gerold László csemegézett a befutott jelölt pályázatából: „egy bizonyos hermetizmus” jellemzi a színházat, ami megnehezíti a „közönség által történő befogadást és a szakmai megértést”; a meghívott vendégrendezők meghívása „mögött nem mindig látszik a meghívás esztétikai, művészeti, filozófiai” indokoltsága; „irracionális hierarchia”, ami „az előadásokra is kicsapódott”, ami „gondolati kizárólagosságot” eredményez.
Az ügy megértéséhez érdemes Elor Eminát, a társulat egyik legtehetségesebb fiatal színésznőjét is idézni: „Mi vagyunk mindennap a színházban, nekünk ez a második otthonunk.” Elor véleménye az, hogy egyes külső erők döntenek arról, miként teljenek ezek a napok. És ezzel a dolgok lényegére tapintott.
A Milošević utáni Szerbiában, a most éppen a teljes lemorzsolódás stádiumában levő balközép Demokrata Párt még a hatalom birtokában – a többi között – úgy akart felkapaszkodni az európai vonatra, hogy nagyobb engedményeket tett a kisebbségeknek. Tehát a magyarnak is. Ha nincs Boris Tadićék megfelelési kényszere, hiába kardoskodott volna Budapest meg a vajdasági magyar politika, hogy a magyar kisebbségnek (legalább) kulturális autonómia kell. Ez csakis Belgrád kegyeinek köszönhető.
Így alakultak meg a nemzeti tanácsok, amelyek lassan átvették az illető kisebbség főleg kulturális, tájékoztatási és oktatási intézményeinek alapító jogait, de a vegyes nemzeti összetételű iskolák vezetőinek kinevezésébe is van beleszólásuk. Máshol, mint például az Újvidéki Színház direktorának megválasztása esetében, javaslati joggal rendelkezik az MNT. Mivel Vajdaságban az öt-hat magyar párt közül a Vajdasági Magyar Szövetségnek van fölényesen a legtöbb szavazója, a Magyar Nemzeti Tanács összetétele is ezt tükrözi. Nem kétharmadról van szó, hanem 77 százalékos VMSZ-többségről. (A 2010-es választásokon több mint 76 ezer magát magyarnak valló szerbiai állampolgár szavazott, ami azért a 250 ezer főt meghaladó vajdasági magyarságnak csak egy kisebbik része.)
A tanácsban megszerzett dominancia meghozta a szokásos következményeit: a VMSZ (vagy inkább az egy-két emberre szűkült pártvezetőség) felhatalmazva érezte magát a birtokba kapott intézmények teljes „átvételére”. Méghozzá a jól bevált módszerrel: párthű káderek kinevezésével. A hűség győzelmét a szakértelem és a kétes politikai múlt felett az is mutatja, hogy például Milošević idején magas pártfunkciókat betöltő személyek is vezető beosztást kaptak. Az Újvidéki Színház új igazgatójáról ez nem mondható el, ő a nyolcvanas években a kumroveci pártiskolát fejezte be. A Josip Broz Tito szülőfalujában alapított intézménybe a volt Jugoszlávia legmegbízhatóbb fiataljai jártak. Az ott szerzett diploma a legjobb ajánlólevélnek számított.
Az MNT-nek (azaz valójában a VMSZ-nek) több mint három év alatt sikerült tehát saját embereivel feltölteni a vajdasági magyar intézményeket. Legkirívóbb az egyetlen napilap, a Magyar Szó esete: a pártsemleges főszerkesztőt mondvacsinált vádakkal távolították el. Utóda már lelkesen buzdítja a vajdasági magyarokat a VMSZ támogatására.
Ebbe az összképbe nem illett bele az Újvidéki Színház sem. Meg a művészszínház sem. Jöhet a népszínház és a távirányítás.
