Tréfa

Erős kezdés: egy fiatal pap fütyül egy súlyos épület nyitott kapujában. Szépen. Klasszikust. Aztán a vaskos kapu bezárja.

Bent két nagy csoport. Lent, az udvaron a diákok, fönt, az erkélyen a tanárok. Papok. Szikárak. Fejüket árnyékba vonja egy lebegő függöny. Ott állnak. Vajon hivatásuk magaslatán-e, vagy csak afféle magaslesen: messzelátóval, nádpálcával.

A két raj az étkezéseknél találkozik. Az összenyomott terekben a csoportkohéziók ütköznek. Egymásnak feszülnek a tekintetek, a vállak, a kanalak. Itt nemcsak esznek, hanem harcolnak is. És nem tréfálnak.

A menza asztalánál nem egyedüli vendég az alapnovellával szolgáló Kosztolányi. Itt van Csáth Géza is, a gyilkoló gyerekek kegyetlen történetével, az Ópium nyomottságára emlékeztető kaverna-hálószobákkal. Itt vannak az iskolai drámák, a nevelési regények írói mind: Ottlik, Musil, Golding és a többi.

Férfitörténet ez, nőtelen, besült, egypólusú, féloldalas. Mint minden kolostoros, katonás história, amelyből veszélyesen hiányzik a másik nem, a gyengéd és megtartó, a moderáló és megőrző.
Botok, sípok, csattogó szerkentyűk, hideg szavak szabályozzák az életet. Ételmegvonás. Egymás pofoztatása – pokoli pedagógia.

Nem volt mindig így. Emberségesebb tanároké volt itt a szó, míg nem jött ez az új ember, a katonás, aki laposkúszat, pattog, megaláz, besúgót keres. Háborúzik. Férfias pofonokat reklamál.
A gyerekek a maguk külső-belső menekülési útjait próbálgatják. Hol heccel, ugratással, tréfával, hol csak egy rövid távú mozis kalanddal. Aztán az egyik tréfa tragikus véget ér.

A megértő tanár a film végére eltűnik, kivonul (mintha Rómeó hazamenne a harmadik felvonás után, lefürdene, és lefeküdne aludni). Győz a rideg, a ravasz, a drill bajnoka, aki üt s üttet. Nyomasztó történet.

A csiklandozás gyilkosságba torkollik. Pedig nem látszott itt eddig tragédia, épp csak a tónusok színeződtek át.

Kapott mindegyik egy vérszínű árnyalatot.
(Rendezte Gárdos Péter.)