Történelmi árnyjáték

- Önéletrajzi kötetét azzal kezdi: „Abban az évben születtem, amikor Hitlert kancellárnak választották Németországban.” A múlt pecsét a sorson?

– Hátborzongató, de az. Aki a háborút átélte, azt egy életen át kísértik az emlékek. Sokszor ma is erről álmodom, ezzel ébredek. Az irodalom persze segít a lelki feldolgozásban. Másfelől nehezíti is az emlékezést. Korábbi regényeimben – A tolmácsban és a Stációkban – is szerepeltek önéletrajzi elemek, de nem voltam elégedett velük. Úgy éreztem, nem vagyok elég őszinte. Sokszor maga a nyelv is korlátoz. Azt mondjuk: holokauszt. Égő áldozat. Milyen gyönyörű kifejezés! De hát népirtás volt! Azért akartam memoárt írni, hogy megszépítő stilizálások nélkül beszélhessem el, ami történt.

– Nehéz belső munka lehetett.

– Számomra minden írás adósságtörlesztés a halottaimnak. A munkámmal szerzek jogot a túlélésre. Könyveim közül a mostanit volt a legnehezebb megírnom. Tartoztam vele a szüleimnek, az édesapámnak, akit a háború után évekig hiába vártunk haza Mauthausenből. Miután megjelent a memoárom, felhívott egy hölgy. Elmondta, az ő édesapja is Mauthausenben volt, de ő hazatért onnan. Többször emlegette egyik volt fogolytársát, „Gyurit”, aki Zalaegerszegen volt újságíró és futballbíró. Memoáromat olvasva döbbent rá: „Gyuri” az én apám lehetett.

– Találkozott a hölggyel? Beszélgettek?

– Igen. Eljött hozzám és elmondta: az ő apja mindent lejegyezett Mauthausenről a naplójában. Tífuszosok lettek, őt a parancsnok – talán mert valamiért szimpatikus volt neki – kórházba küldte. Így menekült meg. Rabtársai, köztük „Gyuri”, mind meghaltak. A háború óta ez volt az első hiteles információ apámról. Egyetlen szemtanút sem találtam az elmúlt évtizedekben.

– Ezért is várta őt olyan sokáig haza?

– A háború után anyám megmondta, hogy apám meghalt. Én mégis reménykedtem. Álmodtam is arról, hogy hófehér tengerésztiszti egyenruhában visszajön. Az 1945 utáni koalíciós években amerikai filmeket is játszottak itthon a mozikban. Azokban a filmekben láttam ilyen gyönyörű egyenruhájú férfiakat. Azt hiszem, anyám is várta őt, de erről soha nem beszéltünk. Ez eleven seb volt.

– Könyve arról is szól, miként válhat valaki száműzötté a hazájában. Önt először a zsidósága miatt üldözték, majd a kommunizmusban a polgári származása miatt. Priusznak számított, hogy az édesapja „jobboldali szocdem” volt, mint például Peyer Károly. Ön 1950-ben színésznek jelentkezett a színművészetire. Bacsó Péter felvételiztette, s arról kérdezte, kikkel barátkozott az édesapja. Majd mondvacsinált okokkal eltanácsolták a pályáról.

– Színészvizsgámat A tolmácsban írtam meg. Bacsó Péter dramaturgként szerepelt benne. Jóban voltam az édesanyjával, Palotai Borissal. Olvasta a regényemet, de még ő sem ismerte fel a történetben a fiát. Én pedig nem akartam fájdalmat okozni neki. Most, hogy már egyikük sem él, nincs miért tovább hallgatnom.

– Bacsó viszont már nem mondhatja el a saját verzióját.

– Ez igaz, de ha ebből indulunk ki, akkor semmiről sem lehetne memoárt írni. Én szó szerint adtam vissza mindazt, ami azon a régi felvételi vizsgán elhangzott. Bacsó akkor aktívan politizált, belülről láthatta, hogyan működik a diktatúra. Ezért is tudta aztán nagyszerű filmjét, A tanút megrendezni. Később nem találkoztunk. Utólag egyáltalán nem bánom a sikertelen felvételit: nem lett volna belőlem jó színész.

– Két év múlva, 1952-ben viszont fölvették színházrendezőnek. Akkor már nem jelentett hátrányt az értelmiségi származása?

– Rendezőnek balhéból jelentkeztem. Eljátszottam, hogy semmit nem tudok, mivel csak „egy egyszerű esztergályos” vagyok. Rögtön felvettek, de nem mentem vissza. Erre a pályára végképp alkalmatlan voltam.

– Tényleg vasipari munkás volt akkor. Igazat mondott a felvételin...

– Tizenhét évesen, miután kirúgtak a színészfelvételiről, nem volt miből élnem. Abban az időben az volt a jelszó: nőket a vasiparba! Jelentkeztem a mozdonygyárba vas- és fémesztergályos-tanulónak; kaptunk ebédet, villamosjegyre pénzt. Az ipari tanulók egyenruhát is. A tányérsapkában úgy néztünk ki, mint a kalauzok. Amikor felszálltunk a villamosra, az álmos utasok megmutatták a jegyüket. Az esztergáláshoz abszolút ügyetlen voltam, de be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok a kétkezi munkára. És boldog voltam, hogy valamennyire sikerült.

– Írja azt is: fontolgatta, hogy esztergályos marad. Vagy csak szeretett volna végre valahová tartozni?

– Talán igen. De a gyárban én értelmiségi úrilánynak számítottam. Mindig is az irodalom érdekelt, angolul tanultam. Érettségizni akartam, egyetemre járni. Levelet kellett írnom Rákosi Mátyás titkárságára: tanár szeretnék lenni vagy újságíró. Azt válaszolták: „Az elvtársnőre a szocialista mezőgazdaságban van szükség.” Az agráregyetem szakérettségis osztályába kerültem, istállóban is kellett dolgoznom, a lovak gyomormosásánál segédkeztem. Nem bírtam nézni az állatok szenvedését. Végül a Művelődési Minisztérium engedélyezte, hogy beiratkozzak a nagyszerű angol szakérettségire, onnét kerültem az ELTE angol–magyar szakára. Így lettem tanár, és hamarosan angol költőket fordítottam.

– Egyik évfolyamtársa, Papp Zoltán szintén műfordító lett. Memoárjának legmegrázóbb fejezetében szerelmi történetüket mondja el.

– Nagyon harmonikus kapcsolatunk volt öt éven át, noha gyökereink mások voltak. Zoli szegény, pusztai családból jött, keresztény volt, a háborúban leventeként szolgált. Mégis tökéletesen megértettük egymást. Őstehetség volt, sokkal műveltebb nálam. Később munkát kapott egy szerkesztőségben, ahová engem – édesapám miatt – nem vettek fel. Más szellemiségű körbe került. Faggatták, miért udvarol zsidó lánynak, s miért tagadja meg ezzel a magyarságát. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy mindezt visszautasítsa. Bámulatos, hogy beszélni tudok erről.

– Miért akart ennyire személyes történetet is nyilvánosság elé tárni?

– Évek óta aggódva tapasztalom az ország szörnyű politikai, szellemi megosztottságát. A nemzet soha nem volt ennyire kettészakítva. Én a saját sorsomon keresztül szerettem volna megmutatni, milyen tragikus következményei lehetnek a megosztottságnak. Tönkretehetik a legmélyebb kapcsolatokat is. A szerelmem elveszítésébe valahol belehaltam, ezzel fejeződik be a könyvem is. És a politika ma megint barátságokat, szerelmeket rombol szét. Visszaköszön a múlt, mert soha nem tudtunk szembenézni vele, nem tudtuk feldolgozni. Ebben a történelmi árnyjátékban mintha folyton kísértetekkel viaskodnánk. Én annyit tudtam tenni, hogy szembenéztem saját emlékeimmel. És arra biztatok másokat is, tegyék meg ugyanezt.

– Nehéz a szembenézés, ha közben központilag hamisítják a történelmet, és a Szabadság téren emlékművet állítanak a német megszállásnak.

– Ezek ideiglenes jelenségek. Egyszer majd lebontják azt az emlékművet. Ezeknek az eszméknek nincs helyük Európában, sem sehol a civilizált világban. Szeretném, ha a könyvemből annyi megmaradna: lehet, hogy a történelem falakat állít közénk, de ezeken túl kell jutni. Ha ezer kudarc éri az embert, akkor ezeregyedszerre is meg kell próbálni lebontani a falakat.

– Úgy érzi, memoárjával rendezte írói adósságait?

– Nem! Az adósságnak soha nincs vége, mindig marad törlesztenivaló. Remélem, van még rá erőm, hogy tovább dolgozzak. Ettől lesz az író élete végtelen.