Tizenkét dühös nap
„Ételt nem dobunk ki. Afrikában sok gyerek éhezik” – mondja Jesmyn Ward regényének narrátora, a magát érdektelennek tartó tinilány, Esch az öccsének, Juniornak. Holott ha éhségről van szó, nekik sem kell szótárból tájékozódniuk: ismerik a befőttesgumi ízét, és az sem kizárt, hogy kutyakaja kerül az asztalra.
Legalábbis, ha lecsap a vihar, amiről napok óta beszélnek a rádióban, és amire apjuk, a csak néhanapján józan Claude fontoskodva, már-már mániákus igyekezettel próbál felkészülni. Jesmyn Ward költői szépségű könyvének kulisszáját a 2005-ös Katrina hurrikán fenyegető közeledése adja, de a regény igazából Esch családjának – aminek része még két bátyja, a kosarastehetség Randall és a pitbulljával szinte szerelmi közelségben élő Skeetah – története a kataklizma árnyékában. Az anya elvesztésének hét év után sem gyógyuló sebét magában hordó, mélyszegénységben élő mikroközösségben – a barátokat is beleértve – Esch az egyetlen nő, nem csoda hát, ha egyszerre kell gondviselőnek, nővérnek és szeretőnek lennie. Ez pedig tizenöt évesen nem éppen egyszerű feladat.
Hasonlóan a 21. Század Kiadó remek KULT-sorozatában megjelent másik Ward-regényhez (Hallgasd a holtak énekét!), a szerző ezúttal is lassan, ráérősen mesél, nem siet sehová. Szavai nyomán képről képre elevenedik meg körülöttünk a Mexikói-öböl partvonala menti, nevéhez méltóan vad Bois Sauvage (képzeletbeli) világa: a salaktéglán álló, bádogtetős házak, a foghíjas mászókák, a lerobbant trailerparkok, és a vérre menő kutyaviadalok nyomasztó közege. A bőrünkön érezzük a Dél levegőtlen hagyatékát, az augusztus tikkasztó forróságát, az elveszettek okozta fantomfájásokat, a szúnyogokat, az olcsó szesz és szex szagát, botladozva futunk a dühös gazda kutyája elől, nyüszítünk, mikor lecsap a vihar – és akit egy pillanatra sem környékez a sírás a szerző mágikus, költői ihletettségű szövegét olvasva, annak nincs szíve.
Mondhatnánk, hogy Ward csodálatos empátiával ír, de sokkal többről van itt szó: a tapasztalatait, az életét, a saját közegét veti papírra. Mintha kuktával főzne, úgy fokozza a nyomást, a robbanásponto(ko)n sistergő gőzt engedve a légbe. Az idő egy adott pillanatáról, mégis időtlen dolgokról beszél: szeretetről, gyűlöletről, összetartásról. Így aztán, bár az olvasói számára elképzelhetetlen nyomorról fest képet, ám az állam által magára hagyott közösség személyes és kollektív drámáin, a lelki és fizikai borzalmak során végig átragyog valami selymes, mindent átható melegség: annak tudata, hogy ha minden és mindenki összeesküszik ellenük, egymásnak akkor is mindig ott vannak. Patetikusan úgy is mondhatjuk: a remény.
Arra pedig szükség van a rasszok harcában, a burjánzó természet és az ember párviadalában éppúgy, mint a Pusztulás és a Születés küzdelmében, mely az idők kezdetétől a végezetéig tart. Mert – bár Claude azt mondja a Földanya küldöttjére, hogy „ez is nő, mint minden, ami rossz” ‒ a férfiak dominálta világ erős, megannyi szálon kibontakozó Anya-motívuma (a Mama szelleme, a mitológiai Médeia, az anyakutya, China vagy éppen a mindent elsöprő, dühös Katrina) az, ami feloldozást ad mindannyiuknak. Érte, az ő nevében harcolnak, és neki köszönik, ha a végén olyanok lehetnek, mint „egy kupac vizes, kihűlt faág”. Élők. Đ
(Jesmyn Ward: A csontok megmaradnak, 302 oldal, 21. Század Kiadó)
