Tarjáni gála
Huszonnyolcadik alkalommal rendezték meg Salgótarjánban a Dixieland Fesztivált. Ez a tény – tudniillik, hogy megrendezték egyáltalán – önmagában kalaplevételre késztet bennünket.
Most, a megszűnések, megszorítások, ellehetetlenülések korában egy kisváros, amely első látásra sincsen különösen jó bőrben manapság (bezárt gyárak, intézmények, szállodák fogadják az utazót: jól látszik, hogy az elmúlt időszak alaposan megtépázta a várost) hatalmas közös erőfeszítések eredményeként felszínen tart egy rendezvénysorozatot, amelyre méltán lehet büszke: csaknem három évtizede kezdték el, és mára európai hírű esemény lett. Igazán kár volna elvesznie. A helyi kultúrabarátok tehát minden erejüket megfeszítve dolgoznak az ügyön, és ez, nem tudjuk elégszer ismételni, óriási teljesítmény.
Azért is nézte e sorok írója csodálkozással, mily kevéssé érezte magáénak az összejövetelt a helyi lakosság – pedig a szabadtéri hangversenyre még egy borfesztivált is rászerveztek, jó idő volt még, a Fő tér mégis erősen foghíjas volt szombat délután. Ahogy a művelődési központ nézőtere is este, a fesztivál fő programja, a Visegrádi Gála idején. Pedig a műsor a legmagasabb igényeket is kielégítette. Előbb a Benkó Dixieland Band szinte teljesen kicserélődött tagsága emlékezett a régi szép időkre – külön blokkban hajtva fejet az idén elhunyt Joe Murányi emléke előtt –, majd az örökifjú Jana Koubková és kvartettje késztette tapsra újra és újra a mindenre nyitott közönséget.
A szűnni nem akaró koncert – amelyet mindvégig Berki Tamás vezetett, régi kedves szokása szerint énekesként is meg-megmerítkezve a sikerben – este tizenegykor egy jó nevű lengyel együttessel (Jazz Band Ball Orchestra) folytatódott, és valahol az éjszakában ért véget.
Mi pedig, akik (ha csak rövid időre is) részesei lehettünk ennek az élménynek, csak remélni tudjuk, hogy ott lehetünk a huszonkilencediken is.
