Táncterápia

Felemel

Bár a nagy többségnek a kolumbiai zene kapcsán Shakira neve – vagy jobb esetben a cumbia – ugrik be elsőként, a latin-amerikai ország zenei térképe sokkalta színesebb ennél (már csak megannyi etnikumának köszönhetően is). Az Aterciopelados, a ChocQuib Town, a Systema Solar vagy éppen a nemrégiben (2021./50. lapszám) általunk is szemlézett La Mambanegra neve nemzetközi viszonylatban is jól cseng – és ebbe a vonulatba gond nélkül sorol be a Bomba Estereo is.

Ha latin zenéről beszélünk, szinte mindenki a nagy létszámú orkesztrákra gondol, ám a multi-instrumentalista Simón Mejía és a karizmatikus énekes/rappercsaj, Li Saumet kombója az angolszász elektronikus világban – a Soft Celltől a Yazoon, a Goldfrappen és a Molokón át a Lambig – a jól bevált duó formációt preferálja, persze jó pár vendégzenész közreműködésével. (És akkor még nem is említettük a jó példák között a térségben etalonnak számító, Puerto Ricó-i gyökerekkel bíró Calle 13-t.) A fentiekkel nagyjából be is tájoltuk a csapat muzikális irányultságát, melyben a tradicionális latin hangzás keveredik az indiánok zenei hagyatékával, hogy aztán az egész markáns elektronikus körítést kapjon, a táncoslábúak legnagyobb örömére.

A Deja – a nemzetközileg teljesen ismeretlen, Li Saumet hangját még csak egyetlen dalban tartalmazó Vol.1-t is beleszámolva – a zenekar hatodik sorlemeze, és tulajdonképpen egyfajta összegzésnek is tekinthető, amennyiben egy szám kivételével a négy alapelemnek (Agua, Aire, Tierra, Fuego) dedikált, 2021-es EP-ken megtalálható dalok szerepelnek rajta. Élelmesebbek számára az EP-k címéből vélhetően már felsejlik a koncepció, és igen, valóban erről van szó: az ezúttal turnézenészeikkel és neves vendégekkel kiegészülve, igazi kollektívaként készített Deja a környezet (illetve az attól Latin-Amerikában teljességgel elválaszthatatlan őslakos közösségek) veszélyeztetettségét helyezi fókuszba. A törzsi ritmusokat és a modern táncképleteket mesterien ötvöző Bomba Estéreo minden korábbi lemezén használt már indián szimbólumokat, dallamokat, hangszereket, de ezek sosem kaptak még akkora hangsúlyt, mint ezúttal, s a már említett, eleddig kiadatlan zárótétel, amely stílszerűen egy kogi törzsbéli sámán nagyvilágnak szóló üzenetét közvetíti, mintegy megkoronázza a művet.

Így, noha a zenekar többszöri nevezése dacára a mai napig nem nyert (sem „normál”, sem latin) Grammyt, a minden terhe és terheltsége ellenére alapvetően optimista, felemelő hangulatú Deja talán ezen is változtat.

(Bomba Estéreo: Deja, Sony Music)

Fiúfigurák

1999. június 21-én a Tímár utcai HÉV-megálló mögötti réten tartották a Zene Ünnepének budapesti dzsemboriját. Már a Zap Mama is magasra tette a lécet, de a – korabeli megmondóemberek közül sokak által a Mano Negra és a Les Negresses Vertes örökösének tekintett – Zebda a kitartóan szemerkélő esőben hét ráadásszámot volt kénytelen elővezetni ahhoz, hogy az ütemesen ringatózó, szép számú közönség végül fedél alá engedje őket. Akkor láttam életemben először az Amokrane-fiúkat: Mustafát és Hakimot.

„It was a beginning of a beautiful friendship”, ahogy mondani szokták. A frontján algériai bevándorlók gyermekeit – a tesók mellett az azóta költőként, íróként is bizonyító Magyd Cherfit – felvonultató, a sanzon, a rai és a hiphop elemeit egyedi hanggá alakító anyazenekaruk ugyan az új évezredben hosszabb szünetekkel éheztette rajongóit, de Mouss és Hakim ebben is a lehetőséget látták: saját lemezzel fűtötték tovább a hangulatot. A 2005-ös debüt óta persze sok minden történt a közösségük és úgy általában a rosszabb helyzetben lévők érdekében mindig aktív fivérekkel: készítettek albumot az algériai emigránsok dalaiból, koncertlemezükön összegeztek, a Zebdával pedig új fejezetet nyitottak – és most itt a Darons de la Garonne.

Új projektjük igazi különlegesség, hiszen a mifelénk ismeretlen, ám Franciaországban kultikus költő és énekes, Claude Nougaro eleddig kiadatlan verseire írtak zenét. A Nougaro és az Amokrane fiúk közötti kapcsolatot Toulouse Minimes negyedében kell keresni, ahol mindannyian ikonikus figurák: itt nőttek fel, igaz, negyven év eltéréssel. A lokálpatriotizmus persze még kevés lenne az emlékezetes produkcióhoz, ám Mouss és Hakim zord külseje érzékeny alkotói lelket rejt, ráadásul nem félnek kimozdulni komfortzónájukból sem. A – Julien Costa produceri felügyeletével készült – Darons de la Garonne dalai éppúgy hozzák az emblematikus jegyeket, mint ahogy új elemekkel (pl. elektronikával és vonósokkal) gazdagítják a képet. A megzenésítések mellett egy konkrét Nougaro-feldolgozás (Nougayork) és egy korábbi, a költő szövegére írt saját daluk (Bottes de banlieue) kerekíti és zárja a kört.

(Mouss et Hakim: Darons de la Garonne, Blue Line Organisation)

Pavlovi reflex

A két angol lemezlovas, DJ Moneyshot és Rackabeat, ha akarná, sem tudná tagadni, hogy totál odavan a hatvanas, hetvenes évek (amerikai) fekete zenéiért. Mondjuk, valószínűleg nem is nagyon akarnák titkolni a dolgot, már csak azért sem, mert megismerkedésük és együttműködésük alapja is a „funk aranykor” szeretete.

Az először csak old-school hiphop kislemezek pakolásában megnyilvánuló barátság 2012-ben jutott el arra a pontra, hogy a felek úgy döntöttek: mások – nem egyszer elfeledett – gyöngyszemeit fergeteges táncestekké összefűző szettjeik mellett megpróbálkoznak saját dalok készítésével is. Néhány sikeres kislemez után 2015-ben jelent meg első albumuk, az As We Do Our Thing, azóta pedig folyamatos a party, olyan közreműködőkkel, mint mondjuk Izo FitzRoy, (a Fun Lovin’ Criminals-dobos) Uncle Frank, a Cuban Brothers, vagy éppen az anno Roni Size oldalán feltűnt Dynamite MC.

Ötödik nagylemezükön van minden, ami a klasszikus receptben szerepel: hangminták, szirénák, tört ritmusok és töretlen lendület, meg persze scratch, dögivel. Ha cirka tizenöt évvel előbb érkeznek, akkor – a big beat hullám oldalvizein – jó eséllyel világsztárok lehettek volna, és a mai napig Fatboy Slim oldalán haknizhatnának a magukat modernnek tekintő fesztiválok nagyszínpadán, de a bristoli srácok egy percig sem keseregnek az idő linearitásán. Vacakolás helyett inkább pörgetnek: minden hangjuk a felszabadult bulizásról szól, gyomorszaggató basszusaik mellett kábé halottnak kell lenned, hogy ne mozduljon be a lábad, és nem fukarkodnak a fülbemászó dallamokkal sem. (Utóbbiban sokat segítenek állandó partnereik, a Los Angeles-i underground hiphoplegenda, az Ugly Ducklings egyik egykori frontdumása, Andy Cooper, és a soul-díva Marietta Smith is.)

Az instrumentális darabok (a latinos Move On Baby, vagy az Isaac Hayes-féle Shaft méltó párjának bizonyuló The Beat) különösen ütősek, a címadó dal és a Going To The Party igazi klubslágerek, a nyálasabb részeket viszont simán kihagyják, még a leglassúbb, soulos téma (a lemezt záró You) is vibrál az energiától. Attól az energiától, amire elképesztően nagy szükségünk van az előző évek depressziója után.

(The Allergies: Promised Land, Jalapeno Records)

A szatócs, a lánya
és a tanítványa

Bár azt túlzás lenne állítani, hogy az Egyesült Királyság lemezboltjai előtt hosszú sorok kígyóztak a Journey To You megjelenésének napján, az tagadhatatlan, hogy a The Blow Monkeys – és legfőképpen vezetője/frontembere, a sikerei csúcsán a diszkó Oscar Wilde-jának titulált Robert Howard – az elmúlt években hasonló (bár nagyságrendjében nyilván kisebb) kultuszra tett szert az angliai soulrajongók között, mint a nem egyszer nemzeti kincsként emlegetett Paul Weller.

A megalakulása negyvenedik évfordulóját tavaly ünneplő zenekart persze már fénykorában is a szintén soul-popban utazó, Weller vezette Style Councilhoz hasonlították, ugyanakkor az is igaz, hogy a kilencvenes évek elejét követően nem sok jel utalt arra, hogy az utókor csillogó szemmel fogja emlegetni Dr. Robert nevét. (A helyzet súlyosságát jelzi, hogy az érdeklődés lanyhulása miatt az anno Margaret Thatcher – akkor még csak reménybeli – bukását Curtis Mayfield társaságában megéneklő The Day After You balos dalosa szólópályára kényszerült, amikor 1990 és 2007 között a The Blow Monkeys kénytelen-kelletlen jegelte magát.) Ha elfogadjuk Legát Tibor régi elméletét arról, hogy a szaxofon a nyolcvanas évek hangszere volt, akkor nem csodálkozhatunk a dolgok ilyetén alakulásán, ám annál meglepőbb lehet, hogy az eredeti felállásában 2008-ban összeállt banda másodvirágzása milyen lelkes visszhangra talált. A szenvedélyes támogatók között pedig éppúgy megtalálhatjuk a tízes évek brit soulhullámának jeles képviselőit (Stone Foundation, New Street Adventure, Nick Corbin), mint a – The Thick of It című sitcom főszereplőjeként is ismert, manapság saját lemezt készítő – remek skót színészt, Peter Capaldit, vagy éppen magát a „modfathert”, Paul Wellert is.

A mostani, elődeihez hasonlóan közönségfinanszírozással készült album már a hatodik az újjáalakulás óta, és nyugodtan mondhatjuk, az évtizedek alatt pár kilót azért magára kapó Dr. Robert elegánsan öregszik. Zenekara, amely annak idején a hangszeresek között az elsők egyikeként engedte be zenéjébe a modern dance-elemeket, most is simán parkettre visz funkys témáival (a One More Time a legeklatánsabb példa), a Unicorn Kisses konkrétan a kezdeti korszakot idézi, mint ahogy fellelhető a többi The Blow Monkeys-védjegy (időtlen hangszerelés, dús vonósok, vagány fúvósok) is. A lemezt granadai otthonában, a többiektől távol összepakoló énekes érdekes szerkesztési megoldással a legslágeresebb darabokat csokorba köti az elején, a középtájon teret ad a csapatra szintén jellemző, kevésbé egyértelmű, enyhén kísérletezőbb tételeknek, hogy aztán a spagettiwestern-hangulatú címadó számmal és az instrumentális Teardrop Rockkal lezárja az utazást. Đ

(The Blow Monkeys : Journey To You, Blow Monkeys Music)