Született emigráns

Élete változatos, de csonka. Életmű nélküli. Művész vagy tudós lehetett volna ismeretei, adottságai révén. Csakhogy: „Én nem kívánok hasznos lenni.” Élni úgy kell – vallotta –, mint Rezeda Kázmér vagy Oblomov... Mindennapi munkának csupán a nők meghódítását tekintette (listázva, sorokba rendezve, mint a bélyeggyűjtők a maguk szűk szenvedélyének tárgyait), majd ugyanily következetesen rázta le őket: nem tudván mással egy szobában aludni. Nem akart családot, nem kívánt utódokat új marhavagonok számára, nem akart tartozni valahová.

Anyjának ősei kemények és hidegek. Az asszony autista skizoid lélek. Semmi gyengédséget nem vállal. A fiút nevelőnők gondozzák. Öt nyelvet beszél, de az anyjával nem ért szót...

Az apa képviselő, a nagypapa is kegyelmes úr: ő az első zsidó vallású magyar miniszter. (Ady emlegeti verses regényében.) Az unoka nem simulékony, nem képmutató, sőt! Arra játszik, hogy megdöbbentsen efféle szokatlanul kihívó mondatokkal is: „Népellenes vagyok, és nem prolibarát.” „Magyarországot okolom, hogy nem nőttem tovább. Ezért mélységesen utálom.” Elitista gőg feszíti: „Már gyerekkoromban utáltam a többieket.”

A valláson belül a zsidó ortodoxiával rokonszenvez, politikailag monarchista, magát olykor „szélsőjobboldalinak” nevezi, noha szeretett apját a nácik vitték Dachauba, s ennek következtében pusztult el. A vidéki rokonságot Auschwitzban gyilkolják le. A tragédiát soha nem tudja feldolgozni. A rendszerváltásban csalódik. Kártérítést várt a három pesti bérházért, a Baja környéki kétezer holdért.

Zürich mellett lesz öngyilkos egy eutanáziahotelben.

„Maradj fölöslegesnek – írta József Attila –, a titkokat ne lesd meg...” Csak hát az élettel/halállal nehéz vitatkozni.

(Hadas Miklós–Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete. Beszélgetések Vázsonyi Vilmossal. Balassi Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor