Sztárok a falakon
Ha felsétálunk a budai Várba, és átküzdjük magunkat az Oroszlános udvar hepehupás macskakövein, mert sürgős olvasnivalónk akad a Nemzeti Könyvtárban, amelynek még nem ez a neve (de manapság minden lehetséges), és gyalog törünk a magasba, ha nem is a Parnasszus, csak az olvasótermek felé, hirtelen megállásra késztet egy impozáns fotókiállítás. Mit keres ez itt, ahol csak porlepte és egérrágta kéziratok fénymásolatai szoktak heverni a tárlókban?
De itt most színésznők és színészek csalogatnak, színes és fekete-fehér fotókról néznek le ránk, Ruttkai és Latinovits, Sinkovits és Páger, Tolnay meg Törőcsik. Élők és holtak. Legalább ötven-hatvan év fotói, látszólag rendszertelenül összerakva. Nem lehet szabadulni tőlük, azoktól az arcoktól, amelyek a magyar filmet jelentették, már amíg volt magyar film. Állítólag megint lesz, de várjunk még az örömködéssel. Egyelőre csak temetünk, óriásokat teszünk sírba. Ezek az arcok, mozdulatok, gesztusok viszont élnek. Lejönnek, leköszönnek, megállítanak. Az olvasmány várhat, úgyis átlagban hatvan perc, mire egy dokumentum előkerül.
A falak beszélnek. Mintha egy folytatásos játékfilm kockái peregnének, amelyeket egy gyanútlan látogatónak kell összerakni, értelmet keresni és találni a képeknek. Mintha egy fotografikus Final Cut mozzanatait látnánk. Mintha Pálfi György ujja varázsolta volna ide ezeket a „standfotókat”, de persze nem, mert hiszen B. Müller Magda egykori állófotós és ennek a gyűjteménynek nyugdíjazott őre álmodta ide a műmárványra a képeket. Lehet ugyan, hogy a márvány valódi, de az évtizedes papírképek még valóságosabbak. Elmondanak egy történetet, azt sugallják, hogy élnek, jelen vannak, pár hétre kiszabadultak raktári fogságukból.
Tessék sietni: a kiállítás – ha meg nem hosszabbítják – csak március 15-ig látogatható.
Kelecsényi László
