Solvejg Lipóciában – Vass Éva szerepei

A ma élő, de már nem aktív színésztársadalom életéből kimaradt egy fontos fázis. Sem a férfiak, sem a nők nem lehettek sztárok, ha minden adottságuk meglett volna is hozzá. A szocializmus nem tűrte az ilyesmit – gondolnánk. Ám a legzordabbnak vélt ötvenes években Zenthe Ferencet NDK-beli vendégeskedésének idején a Rákóczi hadnagyában és a Gábor diákban játszott szerepeiért úgy ünnepelték, mint egy nyugati filmsztárt. Ott lehetett – nálunk nem. Bara Margit például a karrierjével fizetett, mert mint a legnépszerűbb hatvanas évekbeli színésznőt belekeverték egy mocskos ügybe (a hírhedt Ónodi-perről van szó). Csak a nevét, de az elég volt ahhoz, hogy megalázzák, tönkretegyék.

Fotó: Fortepan

Vass Éva is könnyen így járhatott volna. A pályakezdő, már egy főszerepet (Rákóczi hadnagya) maga mögött tudó, nemcsak bájos, de igencsak tehetséges ifjú színésznőt leváltották a 2 x 2 néha öt főszerepéből. A politika erkölcsbírót játszott. Amikor 1953 után enyhült kicsit a diktatúra szorítása, a gyengülő hatalom főként a művészek magánéletébe ütötte bele az orrát. Szerintük az újabb filmfőszerepét alakító színésznő „túlságosan bizalmas viszonyba” került a rendezőjével. Bán Frigyest emiatt lecserélték a produkció éléről. Csak a dalok maradtak meg. A filmet folytatták mások, de a felvett zenei anyagot nem rögzítették újra. A 2 x 2 néha öt vásznon látható női főszereplője a mai napig Vass Éva énekhangjára tátog.

Mondjunk valami meglepőt: ő lehetett volna a magyar Shirley MacLaine. Amikor a magyar színésznőt kivették a meglehetősen együgyű „szocerett” főszerepéből, vele majdnem egyidős amerikai kolléganője éppen egy Hitchcock-mozgóképben (Bajok Har­ryval) alapozta meg filmszínészi jövőjét. Az egyenlősdi jegyében magyar színészből sztár nem lehetett. Vass Évát kárpótolhatta a színház, az amúgy is nagyobb szerelem. Hosszú listát lehetne összeállítani olyan színészekről (mindjárt Latinovitson kezdve a sort), akik nem szerették a filmezést. Ő sosem nyilatkozott erről, mert amíg nem filmezett, élete egyik legnagyobb színpadi sikerének, az Anna Frank naplójának a főszerepét játszotta a „kis Madáchban” (ma Örkény Színház). Az 1956-os világpremier után a fiatal Ádám Ottó rendezésében került színpadra a híres naplóregény átdolgozása, és miként világszerte, nálunk is óriási sikerrel ment. Vass Éva ebben a darabban lett a közönség kedvence. ’57-ben mutatták be, amikor – legalábbis kulturális téren – még sok mindent lehetett. A nácik elől bujkáló zsidó család kamasz lány hősnője szinte egybeforrt vele. Ha felütjük a korabeli műsorlapot, hetenként négy-öt előadást hirdet, vasárnap olykor délután és este is.

Vass Éva a korabeli játékfilmekben gyakran alakította a szerelmi háromszögek harmadikját, aki feldúlja a tisztes házasságok bejáratott működését. Bár egyéniségében semmi kihívó vonás nem rejlett, mégis ő lett az a „hatalmas harmadik”. Persze, amelyik házasságot fel lehet dúlni, az nem is lehet olyan jól működő.

Három példa erre.

Csigalépcső: a fővárosba áthelyezett vidéki könyvtáros a gépíró kolléganőjétől kap lökést pesti előmenetelének további építésére (Bárány Tamás azonos című regénye alapján).

Vörös tinta: a tehetséges rajztanár beleszeret új munkatársnőjébe, aki mellesleg kislányának az osztályfőnöke (Szabó Magda eredeti filmnovellája nyomán).

Lopott boldogság: a középkorú, gyermektelen házasságban élő férfi feleségül venné az egyedülálló várandós munkáslányt (ennek a sztorinak H. Barta Lajos volt a kiöt­lője).
Amint látjuk, akkortájt még valódi írók fordultak meg a filmgyári dramatur­giákon. Minket azonban jobban érdekel, hogy a szereposztók miért a naiva alkatú Vass Évában látták meg a férjek elcsábítására hivatott nőalakok megjeenítőjét.

Vegyük úgy, hogy akkoriban – az említett filmek 1957 és 1962 között készültek – csak efféle szabadságharcra nyílott alkalmuk az újító kedvű elv- és kartársaknak. Vass művésznő lett Mariann, a frígiai sapkás, ezúttal érzelmi forradalmár. Megunt feleségüket – ha parabolában gondolkodunk – mint avult társadalmi formát hagyták volna el a lázadó férjek. Ám ahogy ’56-ban nem lehetett az unt és utált politikai formációt magunk mögött hagyni, úgy a kikapós férjek is – szerelem ide vagy oda – vissza lettek terelve a nemszeretem házasság dramaturgiai karámjába. Fiatalok nem lázadhattak, csak egy tündéri kis öregasszonynak, Mici néninek sikerült ez a hadművelet nem sokkal később – a filmvásznon.

Vass Éva nagyjából kimaradt a magyar film új hullámának színészei közül. A színházában sokkal több és jobb feladat érte el. Anna Frank után Cherubin a Figaro lakodalmában, Miranda A viharban, Ophelia Gábor Miklós oldalán, Stella A vágy villamosában, majd a Nem félünk a farkastól mindkét női főszerepe – persze egymástól sokévnyi távolságban.

Az igazi főszerep azonban nem a moziban, nem is a teátrumban várta. Hogy Gábor Miklóssal együtt miként hagyták el, sokak meglepetésére, a Madách Színházat, amikor úgy érezték, nem tudnak tovább fejlődni, ha maradnának, bezápulnának az önismétlésekbe, ez nagyjából közismert. Jött Ruszt József, és a színészpár a lipóciai Katona József utcából a kecskeméti Katona József Színházba költözött. Mindig ott voltak, ahol történt valami teátrumi érdekesség, valami újszerű szellemi izgalom.

Az asszonyi főszerep – az örök Éva vagy inkább a hűséges Solvejg szerepe – azonban nincs előre megírva. Gábor Miklós mindig színházból nősült, háromszor is. E házasságokból kettő a teljes – és egykoron bulvármentes – honi nyilvánosság előtt zajlott. Akkor még nem gázsikiegészítésként, hírnévpótlékként kerültek címlapra a színész házaspárok. Ruttkai Éva, a második feleség miskolci színpadi megismerkedése Latinovitscsal közismert, sokszor megírt esemény. Az viszont már jóval kevésbé él a köztudatban, hogy Vass Éva hogyan lett minden idők Hamlet-szériarekordere, Gábor Miklós élete pár­ja. Aki a részletekre kíváncsi, üsse föl a Sánta szabadság című kötet utolsó lapjait, ahol a színész-író lélektani regények körmölőit megszégyenítő módon rögzítette egy új, életre szóló, azaz az élet végéig tartó szerelem születését.

Vass Éva immár másfél évtizede, férjének halála óta őrzője egy jelentős irodalmi, egész pontosan szépirodalmi hagyatéknak, Gábor Miklós olvasható szellemi örökségének. Lassan elfogynak, akik Hamletként, Tanner Johnként vagy Alcestként látták őt a színpadon. A nyomtatott könyvoldal maradandóbb emlékmű egy teátrumi este mégoly izgalmas emlékénél. A szövegek pedig megvannak. Sokkal több, mint amennyit a könyvkiadók (Magvető, Palatinus) vagy a Holmi folyóirat közölt tőle.

Szerencsénkre Gábor Miklós nagyon megszerette a komputert, és ifjakat megszégyenítő módon használta is azt. Merevlemezes irodalmi hagyatéka még sok meglepetést okozhat az utókornak.