Rossz bölcsész lettem volna

„Vonnák Diána nemcsak Vonnák Diána szemével lát, nemcsak a saját érzéseit képes felfogni és rögzíteni, hanem másokéit is. Más országokban, más kultúrákban született és nevelődött emberekéit, meg más neműekéit. Hogy ez mennyire nem magától értetődő!” – állapította meg Zoltán Gábor író, szerkesztő négy éve a Közel menni című novellájáról, a Litera.hu-n. A novella megjelent a Látlak című, tavaly debütáló kötetében is. Nem magától értetődő a mások, a tőlünk különbözők felé irányuló figyelem?

Nekem magától értetődő, és szerintem nem csak nekem. Az empátia viszont trükkös dolog: sokszor magától értetődő, hogy tudunk egymásra figyelni a különbségeken keresztül, van, hogy nem is jelenik meg annyira markánsan a másság, máskor viszont nem áthidalható. Sokszor úgy bukik meg, hogy az empatizálni akaró fél észre sem veszi, hogy valami teljesen félremegy. Az is érdekes, hogy a földrajzi és nyelvi távolság sokszor feltűnőbb, mint más távolságok, de ettől még nem biztos, hogy jobban meghatározza a viszonyainkat. Vannak alattomosabb vakságaink is egymásra. A magyar irodalomban sokféle hagyománya van a hídképzésnek, de más léptékű mondjuk a szegénységről szóló hagyomány, mint a ki- vagy bevándorlók tapasztalataihoz kapcsolódó. Nekem nagyon fontos volt, hogy a sokféle perspektíva, sok szemszög egyszerre tematizálódjon. Ez fontos momentum lett a Látlak körüli kritikai beszédben is, úgy tűnik, ezt nagyon sokan észreveszik

Várható volt, hogy az irodalmi közbeszéd erre helyezi a hangsúlyt a Látlak értékelésekor?

Onnantól, hogy odaírtam a kötet borítójára, hogy antropológus vagyok, könnyű kapcsolódási pontot teremtettem. Sokan nem tudják pontosan, hogy mit csinál egy kulturális antropológus, de annyi biztos, hogy más kultúrákkal foglalkozik, és innen egy lépés csak, hogy az idegenség szerepe tűnjön fel az olvasóknak és a kritikusoknak. Az értelmezés lehetséges útjait így talán kicsit én is kínáltam, és sokszor elhangzott a kritikákban, hogy a kortárs magyar irodalmon belül nem teljesen evidens a sokféle távolság együttes jelenléte. Szerintem sokszor inkább az a helyzet, hogy nem vesszük észre ezeket a könyveket, vagy csak kevesebbet beszélünk róluk. Mozgó optika – talán így jellemezném a kötetben használt technikámat. Tehát esetemben nem arról van szó, hogy van egy helyem, például Ukrajna, ahol az időm legjavát töltöm, hanem több hely sorakozik egymás mellett. Ezek együttes szerepeltetése talán fura lehet

Miben áll a kulturális antropológiai látás- vagy láttatásmód a prózapoétikájában?

Nekem az a nagyon fontos az antropológiában, hogy megpróbálja felfüggeszteni az elvárásainkat. Úgy próbál meg valakit, egy helyzetet, egy társadalmi jelenséget nézni, hogy nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hogy az én kilétemnek mi a viszonya vele, hanem megpróbálja biztosítani, hogy az a másik egyszerűen a maga szabályai és szempontjai szerint mutatkozzon meg. Ebből bomlik ki aztán az értelmezés. Ez nem mindig kényelmes, például amikor egy szélsőjobboldali közeggel dolgoztam, sokáig tartott, míg tényleg ki tudtam magam vonni, és fel tudtam függeszteni a reflexet, hogy tiltakozzak, és helyette megértsem, mit jelent ténylegesen az életükben a rasszizmus. Érdekes határhelyzet. Ebből a terepmunka során használt módszertani elemből faragtam írói eszközt. Persze nem gondolom, hogy ez csak az antropológusok sajátja, a dokumentumfilmesektől az írókig, azt hiszem, hasonló módon figyelünk másokra. Talán az én esetemben az más, hogy éveket töltöttem ilyen munkával, és a szakmán belül tudatosan dolgozunk ezzel, beszélünk erről a viszonyulásról.

Magyarország, Ukrajna és az Egyesült Királyság között ingázik. Ezek a helyszínek megjelennek a novellisztikájában, de az „életrajzi” kapcsolódást a novellák elé rendezett fotók is erősítik. Mégsem tényirodalommal, hanem részben valós alapokon nyugvó fikciós szépprózával van dolgunk. Mennyire beszélhetünk autofikcióról?
Nem mondták még, hogy autofikciós irodalmat művelek, a sok különböző hátterű férfi és nő, aki megszólal a Látlakban, evidensen nem én vagyok. Pedig jogos a felvetés, nem tud nem személyes lenni az irodalom, ebből a szempontból minden szöveg mutat valamit arról, aki írja, csak a kapcsolódás nem mindig olyan könnyen felfejthető, hogy van mondjuk a budapesti antropológus elbeszélőm. De biztos, hogy jobban rólam szólna, ha történetesen lenne? Lehet, hogy egy középkorú férfi hangján valami sokkal sajátabb dolgot tudok kimondani. Részben ezért akartam tudatosan játszani a képekkel is, és azzal, hogy fiktív és valós helyszíneket is szerepeltetek.

Mivel fotózott?

Teljesen egyszerű, telefonos vagy régi fényképezőgéppel készített fotókról van szó. Nem akartam azt sugallni, hogy művészi értékük lenne.

Erről a jelképes méretük is tanúskodik.

Valóban azért lettek picik. Nem vagyok fotós, és ezek nem szép, nem profi képek, szakmai szempontból teljesen érdektelenek. A valóságot akartam játékba hívni, megbolygatni ezekkel, azt firtatni, hogy mit gondolunk valóságnak. Nekem ez egy szakmai kérdés is. Ha fogok egy interjút, és valami mást csinálok belőle, az társadalomtudósként hiba, visszaélés. Az irodalomnak azonban mások a szabályai, másként nyúl a valósághoz. Vannak olyanok a történetek között, amik tényleges interjúk nyomán szólaltak meg bennem, és akad olyan is, amelyiknek nincs ilyen háttere. Krasznahorkai mondta egy interjúban, hogy nem vagyunk felkészülve a valóságra, egyszerűen szűrve fogjuk csak fel, amit látunk, a világképünk ketrecében élünk. Szerintem igaza van.

Miért választotta a kulturális antropológiát hivatásul?

Már gimnáziumban megfogalmazódott bennem, hogy antropológus szeretnék lenni, de csak 2012-ben, az északkelet-angliai Durhamben kezdtem tanulni, ahová mesterképzésre jutottam ki. Sok minden vonzott benne. Korábban filozófia és klasszika-filológia szakra jártam Budapesten, egy ideig kísértett, hogy benne maradjak ebben a világban, de rájöttem, hogy nekem semmi nem pótolja a saját tapasztalatot, hogy szükségem van rá, hogy sok és sokféle emberhez legyen közöm. Rossz bölcsész lettem volna. Az antropológiában az vonzott, hogy lehetővé teszi a hosszú távú intenzív terepmunkát, vagyis azt, hogy ne a felnőtt életem réseibe kelljen bepréselni a világgal kapcsolatos kíváncsiságomat.

Debütáló prózaíróként hol tart most a kulturális antropológusi karrierje?

Tíz éve kezdtem kulturális antropológiával foglalkozni, mostanra befejeztem a doktorimat, utána tanítottam a University College Londonon (UCL). Az elmúlt egy-két évben – alapvetően a koronavírus-járvány miatt – kicsit erősebb volt a magyar bázisa az életemnek, sokkal többet szerkesztettem, de ez nem jelenti azt, hogy elhagytam volna a pályát. Most a skóciai St. Andrews-i Egyetemen van egy kisebb projektem Kelet-Ukrajna ipari örökségével kapcsolatban. Ukrajna orosz inváziója miatt most egyébként is rengeteg kutatóra lesz szükség, hogy dokumentáljuk a tragédiát, ami történik, és egyszer majd érdemben megérthessük.

Milyen mértékben ingázik a három bázisa között?

2014 óta távmunkában dolgozom, így a koronavírus semmiféle változást nem hozott az életembe. A kutatás nem egy klasszikus irodai munka, a nagy része végezhető viszonylagos fizikai szabadságban. Miután elmentem Magyarországról, körülbelül hat-nyolc évig nem nagyon volt magyar bázisom, aztán 2018-ban arra jutottam, hogy nem szeretném, hogy erodálódjanak az itthoni kapcsolataim.

Hol lakik?

Általában több hónapot töltök egy adott helyen: Skóciában, és Magyarországon is van bázisom, Ukrajnában pedig lakást szoktam bérelni néhány hónapra. Pár havonta ingázom általában.

Budapesten született, nőtt fel és tanult, Angliában mesterképzést folytatott, Skóciában egyetemi kutatócsoportja van. Hogyan kötődik Ukrajnához?

Az első terepmunkámat Észak-Indiában csináltam, a Himalájában. Ott, a munka végén jöttem rá, hogy Kelet-Európában van dolgom, a volt második világgal, valahol a Berlin–Vlagyivosztok tengelyen. Úgy éreztem, nem tudok értelmes, felnőtt viszonyt kialakítani Kelet-Európával, ha nem értem meg, mi történt itt az elmúlt száz évben. A ’90-es évek optimizmusába születtem bele, ami fokozatosan megsavanyodott és ránk zárult, közben egyre kevesebb kapcsolódási pont maradt a régió keleti részével. Rendszerváltásokon innen azt éreztem, a jelen kitakarja azt, ami megelőzi, és nincs rendes eszköztáram, hogy egyben lássam. Ukrajnába azért mentem, mert akkor már több éve műemlékekkel és kultúrpolitikai kérdésekkel dolgoztam, és elkezdett foglalkoztatni Lviv, azaz Lemberg: a második világháború előtti lakosság 85 százaléka kicserélődött, mert a zsidókat megölték a holokauszt során, a lengyeleket pedig deportálták. Viszont nem igazán bombázták le a várost. Kíváncsi voltam, mi történik egy szinte kiürült városban, amelyet új lakók vesznek birtokba. Ráadásul egészen kicsi gyerek korom óta meg akartam tanulni oroszul, és azt gondoltam, ez jó alkalom lesz erre, ráadásul így jött mellé az ukrán is.

A Jablonszki Laura újságírónak adott, a Kulter.hu-n megjelent tavalyi interjújában féltucat szerzőt felsorolt, akik hatással voltak önre. Két magyar nevet találni közöttük: Bodor Ádámot és Nádas Pétert. Mit adott a két szerző önnek?

Bodornak nagyon szeretem azt az elbizonytalanító játékát, hogy megformál világokat, amelyek saját belső törvényszerűségekkel bírnak, megállnak a saját lábukon, de egész pontosan nem tudjuk, hogy mi közük a valósághoz. Akkor valóságos, amikor az ember a legabszurdabbnak gondolja, időnként pedig egészen hihetőnek tűnik, mégis úgy érzem, az ő fejéből pattant ki az egész. Emellett nyelvileg is csodálatos szerzőnek tartom, és kifejezetten szeretem a sűrítéseit, a le-
írásait. Nádasnak a Párhuzamos történetekkel induló korszakát szeretem igazán. Gyönyörű a mondatzenéje, lehet együtt lélegezni a szöveggel. Igazán viszont a Világló részletek jelent sokat nekem: ahogy a személyes történeteket magától értetődően felskálázza a társadalomtörténeti folyamatokig, ahogy a psziché működésének feltárását nem egyéni projektként viszi végig, hanem egy század történeti üledékéig jut el vele – azt olvasni szerintem kevés dologhoz fogható élmény. Szeretem, hogy Nádas nem kész műfajokkal dolgozik, hanem a kérdés, a probléma teremti meg a megszólalásmódot.

A Látlak olvasása közben Mészöly Miklós és Jászberényi Sándor prózája is eszembe jutott. Közeli vagy távoli a közelítési pontom?

Jászberényivel közös bennünk a tapasztalatvágy, az az alkati dolog, hogy kifelé élünk, és ebből dolgozunk. Ő sokszor kicsit manifesztumszerűen mondja ki, hogy a saját élete zártsága elől ment el a Közel-Keletre. Ehhez könnyen tudok kapcsolódni. Szeretem beledobni magamat olyan helyzetekbe, amikről úgy érzem, dolgom van velük. Mészölynek a korai novelláit szeretem, és a Magasiskolát, a Pontos történeteket, a riportba hajló szövegeit. A hűvös figyelmét, azt, ahogy nem emberközpontú a világképe.

Miért csak egyes szám első személyű elbeszéléseket ír?

Ez a kötet ilyen, de azt nem gondolnám, hogy minden további szövegemet így írom majd meg. Úgy akartam felépíteni a kötetet, hogy belelépjünk különböző emberek helyzetébe, sorsába, hallgassunk bele a világukba. Fontos volt, hogy ne egy jól lehorgonyozott pontból nézzek a világ különböző pontjaira, hanem mindig ott legyünk otthon, az legyen a világ közepe, ahol és ahonnan az elbeszélő figyel.

Szándékozik továbbvinni ezeket a hangokat, a novellák szerkezeti felépítését?
A Látlakot lezárt egésznek látom, és még nem vagyok biztos abban,
hogy a novella felé visz-e az utam, és ha maradok a műfajnál, akkor sem gondolom, hogy a következő könyvem hasonlít majd erre.

Milyen prózaírói céljai vannak?

Nehéz megmondani. Miután szeptemberben megjelent a kötet, elmentem Kijevbe, és mivel november óta fokozatosan eszkalálódott az ukrajnai helyzet, a bőrünkön éreztük a feszültséget, kevés más dologgal tudtam foglalkozni. A háború lehetősége kiszorította a fejemből az ilyen jellegű kérdéseket. Mikor Oroszország február végén lerohanta Ukrajnát, egyszerűen elfogadtam, hogy most belátható ideig ez az életem, ezzel van dolgom. Majd valahogy kiforr az is, hogy ez mit jelent olyan szempontból, hogy mit és hogyan szeretnék vagy tudok megfogalmazni. Đ