Pompeji
Eléggé magától értetődő az alaphelyzet: kitör a Vezúv, de ezt jó lenne túlélni. Kell ehhez minimum egy nő és egy férfi (made in Hollywood), valamint két rosszember és két jóember. A rossz legyen előkelő római, számító, szemét szenátor, aki mindenáron meg akarja dönteni férfi főhősünk szerelmét (mint Hajnal Tímeát ama mások). „Pozitív hősünk” meg legyen egy letiport kis nép („lovasnemzet”) fia, büszke kelta, ám rabszolga, akit a bosszú és a szerelem vezérel együtt. Hajrá!
Az arénában az egymás ellen bevetett fehér bőrű és színfekete gladiátorok lépjenek szövetségre az elnyomó, rühös rómaiak ellen, bilincsbe verve is öljék meg a légiósok légióit, egyesüljenek, mint a világ proletárjai szoktak, kaszálják le a gazokat, s vigyék át a szerelmet a túlsó partra. Csak Pompejinél nincs túlsó part.
Közben reng a föld. A Vezúv emígy füstölög magában: mindjárt fölfortyanok! És fölfortyan. Fusson, aki tud.
A művészi erőt a műhöz leginkább a dáridózó hangtechnikusok szolgáltatták, akik e dörgés-villámlás közben addig nyomták fel a keverőasztalokon a potmétert, amíg ki nem akadt. A közönség. (Nem mintha a Holdfényszonátát vártuk volna... De mégis.) Mindennek van határa. A csinn-bumm cirkusznak is.
Amikor már a helyzet nem fokozható, megindul a hegy és a tűzokádás. Kő kövön nem marad. (De tényleg.)
Közben az is kiderül, hogy Róma és Pompeji: két szomszéd vár. Kis nyaralóvárosunk ugyanis rühelli a züllött Urbsot, leginkább szeparálódni szeretne tőle. (E példa alighanem a történészek számára is új. Bár lehet, hogy Kaliforniából így látszik.)
Ami a fiatalok sorsát illeti: egy darabig komoly esély látszik arra, hogy túlélik a kataklizmát, és ők lesznek azok, akik majd a belépődíjakat fogják szedni késői korok turistáitól a helyszínen, de aztán mégis győz a józan ész: míg rájuk hömpölyög a láva, a szerelmesek forró csókban egybesülnek. (Bocsánat.)
És függöny. Az egészre.
(Rendezte: Paul W. S. Anderson.)
Bölcs István
