Oroszlán a nyakba
Tizenöt éves a Sárik Péter Trió. A szülinapi koncert előtt beszélgettünk a díjhalmozó zongoristával, aki éppoly bátran nyúl Beethoven és Bartók munkásságához, mint a Solaris, vagy éppen a Quimby dalaihoz.
A Sárik Péter Trió 2007-ben alakult – miért pont akkor?
Egyszer már egy alakítottam egy triót, még a '90-es évek végén, de akkor nagyon gyorsan kiderült, hogy ez nekem még túl nagy falat. A zenekarvezetés pontosan olyan, mint egy cég irányítása, ha nincsenek meg a szükséges ismeretek, akkor pillanatok alatt bebukik a dolog. És nálam ez volt. Illetve még csak be se bukott, hisz igazából el sem indult a trió. Nagyszerű zenészekkel játszottam, de hiába, pár koncert után elhalt a történet. Ekkor a Jazzpression zenekar zongoristája lettem, ami egy menő dzsesszbanda volt, egy fantasztikus menedzserrel, akitől nagyon sokat tanultam. Aztán pár év után a csapat kifulladt és akkor már késznek éreztem magam arra, hogy megalapítsam a saját zenekarom. Bár quartetben jobban szerettem akkoriban játszani, mégis triót csináltam, egyrészt, hogy beférjünk egy személyautóba – ezek a kelet-európai realitások komoly tényezők voltak – másrészt meg az volt a tervem, hogy majd rendszeresen hívunk magunk mellé vendégeket. Ez meg is valósult, és az benne a legnagyszerűbb, hogy az egyik legtöbbet koncertező dzsesszzenekar vagyunk, tehát megunhatatlan a dolog.
Voltak más változások is a „beérésen” túl?
Rengeteg. Ha a 35 éves énemnek most megmutatnám az 50 éves énem gondolkodását, akkor egy csomó dolog nagyon nem tetszene neki. Ha az ember profivá válik, akkor bármennyire is művészlelke van, mégis alkalmazkodnia kell a piac szabályaihoz, határozott vezetővé kell válnia. A mai énemhez képest a kezdetekkor nagyon puha voltam.
Idealista?
Idealista, meg puha. Tehát például a „nemet mondás”, az nem nagyon működött. Vagy az, hogy az ember bemondja a saját árát, amit szerencsére egy jó ideje nem nekem kell csinálnom, de ha úgy hozza az élet, már tudom azt mondani, hogy „Na, ne vicceljetek!”. Ilyen értelemben sokkal tudatosabb, üzletemberesebb lettem, például már csak olyan lemezeket csinálunk, amiből biztos, hogy évekig tudunk koncertezni, turnézni, nem akarok a fióknak írni. És ami óriási mázli, ugye, hogy megtaláltam Fonay Tibit, meg Gálfi Attit, akikkel olyan a kapcsolatunk, hogy az már szinte gyanús. Mert olyan nincsen, hogy egy csapatban gyakorlatilag ne legyen semmiféle feszültség, ne legyenek viták, veszekedések. Márpedig nálunk nincsenek. Ugyanez a helyzet a vendégeinkkel is: ott van Illényi Katica, Szőke Niki, vagy Falusi Mariann, akivel 2009 óta dolgozom. Berki Tomival meg már az ezerkilencszázas évek vége óta! És fantasztikus érzés, hogy van még egy családom! Van, akinek egy sincs. Úgyhogy nagyjából erről szól a trió. Profizmusról, meg valahol full amatőrizmusról, mert persze fontos, hogy „kijöjjön a matek”, de a praktikus dolgokon túl egyáltalán nem üzleti alapon működünk. Csak olyan zenét csinálunk, amit szeretünk, csak azokkal, akiket szeretünk, és csak ott, ahol szeretünk. Ez perfekt.
A Sárik Péter Trió repertoárja elég széles, van benne „normális” dzsessz, de klasszikusok, vagy éppen popdalok átiratai is. Mi ennek az oka? A kihívások keresése?
A döntéseim legtöbbször nem tudatosak, így a repertoárunk alakulása sem. Az életem valahogy mindig olyan volt, mintha vezetne valami. Voltak nagy ötletek és szerencsés véletlenek is. Mindig erős megérzéseim voltak és amikor nem hallgattam rájuk, akkor mindig megjártam. És amikor már nem akarod többet megjárni, akkor rájössz, jobb, ha hallgatsz az érzéseidre. Persze, azt tudtam, hogy ezt a konstrukciót szeretném, hogy sokféle emberrel dolgozni csodás dolog. Én nagyon szeretek, mindig is nagyon szerettem kísérni. Pedig általában a zongoristák (és más zenészek) sokszor ezt alantas dolognak tartják, én viszont imádom. És azt hiszem, ha valamit jól csinálok a szakmámban, akkor ez az, mégpedig talán azért, mert szegény drága anyukámnak rettenetesen komoly megfelelési komplexusa volt a világ felé, és én ezt sajnos eltanultam tőle. És ha jól akarsz megfelelni a világnak, akkor annyira gyorsnak kell lenned, úgy kell figyelned az eseményeket, hogy azonnal tudjál idomulni. Mint egy kaméleonnak, aki egy pillanat alatt átváltoztatja a színét, ha kell. De ez persze óriási gáz, így nem lehet élni, ezért ezt a kényszert pár évtized alatt átformáltam magamban – viszont a képesség megmaradt. És ha így kísérsz valakit a színpadon, az néha úgy érzi, gondolatolvasó vagy, mert szinte hamarabb tudod, mit akar csinálni a partnered, mint ő maga.
Akkor a sokszínűség egyszerűen a közreműködők nagy száma miatt alakult?
Az, hogy ilyen széles lett a paletta, az tényleg annak köszönhető, hogy az átlagnál sokkal nyitottabb srácokkal tudtam, tudok együtt dolgozni. Annyiféle zenét szeretünk, hogy szinte mindent hitelesen tudunk előadni. Az első nagy sikerű projektünk a Jazzkívánságműsor volt, ahol mindenféle dalokat kért tőlünk a közönség. Klasszikus darabokat is. Aztán a véletlen: a Beethoven Budán Fesztivál szervezője egy éjjel meghallotta a rádióban az Örömóda feldolgozásunkat. Tetszett neki, felhívott, hogy nem akarunk-e egy egész Beethoven-estét csinálni? De, akartunk. Majd lejártak a Bartók-jogok, és mi azonnal megcsináltuk azt a projektet. Az élet dobálta a labdákat. És egyszer csak azt vettem észre, hogy egyik nap Bikinit, meg Neotont játszunk, másnap meg Bartókot. És mi ezt imádjuk. Ugyanakkor ez az extra nyitottság másoknak sokszor már ízléstelenség. Van, akinek nagyon bejön az, hogy mi játszunk Bartókot, de az, hogy a Jazzkívánságműsor közepén bekezdünk egy R-Go Bombázó-t, na, attól hányni kezd. Talán most fogalmazódott meg bennem a Trió leglényege: egyáltalán nem vagyunk sznobok.
Nem csupán a zenei stílusok, de a „megjelenítő felület” esetében is tág a paletta: sportesemény, cirkusz, mesejáték… Ezek rögtön komfortos helyzetek, vagy a határok tágításáról beszélünk?
Rögtön komfortosak. Csak olyan dolgokkal tudok foglalkozni, csak olyat vállalok, amik jó érzéssel töltenek el. Épp ezért volt vicces, mikor felhívott Vági Bence, a Recirquel művészeti vezetője, hogy felkérjen az első darabjuk zenéjének a megírására, én meg csak annyit tudtam kinyögni, hogy oké, de én utálom a cirkuszt és így ez egy kicsit nehéz lesz! Erre rávágta, hogy „De ez nem olyan cirkusz, ebben nincsenek állatok”, én meg megkönnyebbülve rábólintottam. Tehát, ha nem beszélgetünk, akkor nem vállaltam volna el, mert érzelmileg nem tudtam vele azonosulni. Olyan is volt már, hogy valamit elvállaltam, de amint kiderült, hogy mégsem az én terepem, azonnal kiszálltam.
A határtágítgatás nálam inkább ott van, hogy minden új anyagunknál sokkal nehezebb dolgokat írok a Triónak, mint amit el tudunk játszani. Ez a Bartók-lemeznél fokozottan így volt. Emlékszem, nyáron vettük fel és szeptemberben volt a lemezbemutató a Zeneakadémián. Eleve nagy stressz ott játszani, pláne klasszikus zenei átdolgozást egy dzsessz-zenekarnak azon a színpadon, amit Bartók avatott fel, ahol Kocsis Zoltán..., szóval, nem folytatom, a lényeg, hogy bármennyit is gyakoroltuk, akkor még nem tudtuk biztonsággal a műsort, mert messze fellőttem a határaink fölé. De a koncert mégis fantasztikusan sikerült, és mi léptünk egy nagyot előre. De ugyanez lesz most szeptemberben az USÁ-ban, ahol Illényi Katicával és testvérével, Illényi Ferenccel játszom három koncertet, benne egy csomó klasszikus zenével, ami nem az én terepem, de mégis élvezettel vetettem bele magam a darabok megtanulásába. A lécet mindig magasabbra kell tenni, mint amit erőfeszítés nélkül bármikor át tudsz ugrani.
A magasra tett lécnek nagy előnye, hogy azért már érdemes dolgozni, nem?
Persze, folyamatosan fejlődni kell! Nekem ez legfontosabb a pályámon. Ha az ember kijut igazi nyugat-európai helyszínekre, ott teljesen normális, hogy világsztárok mellett, előtt, után kell játszani, ami nagyon nagy stressz. Sokféle meditációval foglalkoztam, meg foglalkozom, de az agyad nem hülye, tehát amikor ott vagy kvázi életveszélyben, az oroszlán a nyakadra akar épp ugrani, akkor nem mondhatod magadnak, hogy „most megnyugszom”, mert nem fogsz. Na most, ez ugyanaz: amikor egy közönség fél órával utánad hallja majd Herbie Hancockot, akkor neked nyilván jó lenne valami értelmeset zongoráznod, és ha ettől távol állsz, akkor az nagyon kellemetlen helyzet. Jó, nyilván nem állsz annyira távol, ha már oda eljutottál, de a súlyát elviselni... Sokszor kérdezték újságírók, hogy kivel szeretnék játszani, hogyha bárkit választhatnék? Senkivel! Tök jó, akikkel most játszom, mert vajon egy NB III-as focistának az jó érzés, hogyha bekerül az olasz első osztályba? Nem, halál gáz, hogy öt perc alatt letiporják, és azt se tudja, hol van. És ez nálunk is így van. De arra jók ezek a nagy alkalmak, mint a Zeneakadémia-koncert, vagy akár az első nagy londoni koncert volt, hogy csak stresszben tudod megtanulni a stresszkezelést. És jó, másodszorra már könnyen nevetünk, hogy „megy ez nekünk!” Pont, mint az érettségi, tudod, amikor már megcsináltad, akkor könnyen mondod a harmadikosoknak, hogy „Gyerekek, hát ez semmi!”
Igazi szenzáció volt tavaly A kékszakállú herceg várából készült dzsessz-feldolgozás. Mi volt a legnagyobb kihívás benne?
Az egész egy hatalmas kihívás volt, de a legnagyobb megoldandó feladatot a tempóváltások okozták. Mert, ugye – a laikusoknak mondom – a dzsessz zenék 99,9 százaléka úgy működik, hogy egy sebességgel elindul, és egy sebességgel befejeződik. Mi arra gyúrunk, azon dolgozunk, hogy tartsuk a tempót, és ahhoz képest, a kis mikroidőkkel játszunk. Ha ezt jól csináljuk, akkor nagyon dögös, ha nem, akkor nagyon rossz az eredmény. A Kékszakállnál meg azzal szembesülsz, hogy van benne alsó hangon 200 tempóváltás és van egy dobunk és egy karmesterünk, ami eleve nehezen működik együtt. Mert, ha a karmester int egyet, akkor a szimfonikus zenekar szépen – ahogy mondani szoktuk, névsor szerint – beszáll, a hangszerek észrevehetetlen időkülönbséggel jönnek egymás után, az egész úgy befolyik szépen, még ha gyors hangról van szó, akkor is, a dobosunk meg, ha üt egyet, az rögtön ott van és nagyon hallatszik. És annak az ütésnek együtt kellene lenni a karmester kezével, a zongorával és a bőgővel. Ez nagyon nehéz feladat ennyi megállás és tempóváltás esetén. Épp ezért sok apró, nem meghatározó tempóváltást kivettünk és így könnyebben játszhatóvá vált a darab. Aztán a stúdiófelvétel után az élő előadáson borult minden, a mi jól memorizált tempóink mind megváltoztak, hiszen a karmester nem gép, ő minden előadáson egy kicsit más tempókat ad. Úgyhogy ez például messze-messze túllőtt a komfortzónákon, de nemcsak nekünk, hanem a karmesternek, a zenekarnak, és az operaénekeseknek is, hisz mindenki egy kicsit idegen terepen járt. És talán ezért marad örökké emlékezetes ez a Kékszakáll.
Ötvenéves szemmel milyen a magyar dzsessz-utánpótlás?
Fantasztikus! Imádom a fiatalokat hallgatni, hihetetlen, hogy már úgy játszanak 12-15-18 évesen, hogy az félelmetes! Nagyon jó tőlük tanulni. Azért az megnyugtató, hogy nekünk meg van egy olyanfajta előnyünk, ami a korral jár. Ha egy ötvenéves ember leüt egy hangot, mondjuk egy szomorú dalban, azért az nagyobb eséllyel szomorú, mint egy tizennyolc évesé, mert benne van az a három évtized élet, ami az övében még nincs. Ugyanakkor frissnek és nyitottnak kell maradni, mert megesznek pillanatok alatt. De én imádom ezt az egészséges versenyt, hogy mindig előre és feljebb kell mennünk, megállás nincs.
(Kiemelt képünkön Sárik Péter. Fotó: Pozsonyi Roland)
