Operaházi nyitány

Ferenc József császár nem engedte, hogy a magyar Operaház nagyobb legyen, mint a bécsi, de tanúsíthatom, hogy sokkal szebb. A császár is megcsodálta a megnyitón. Ybl Miklós épülete grandiózusan pompázatos, mégis megmarad emberléptékűnek, nem nyomaszt úgy az agyondíszítettsége, mint engem például sok barokk templom. Neoreneszánsz stílusa felszabadító, miközben egyszerre ünnepélyes és szemkápráztató. Borzongatóan boldogságos érzés volt csaknem öt év után újra belépni a házba, ahová már általános iskolás koromban rendszeresen bérletem volt a harmadik emeletre. Lassan kezdtek elvonási tüneteim lenni, hogy ahelyett, hogy előadásokra járhatnék, a körbebarikádozott épületet kell néznem. Jó megint élvezettel bóklászni benne, le-föl flangálni a főlépcsőn, köszöngetni, szóba elegyedni ismerősökkel, és jó elegáns embereket is látni, amit egyre kevesebb helyen lehet. Az Opera arra is született, hogy társasági események színhelye legyen.

A mostani megnyitó kétségkívül az is volt. Kivonult a kormányelit, melynek egy része ki sem dugta a fejét a díszpáholy előtti, szigorúan őrzött Vörös Szalonból. A már köztársasági elnöknek megszavazott Novák Katalin viszont elvegyült a puccos „nép” közt. Karácsony Gergely földszinti páholyban kapott helyet, normális politikai viszonyok között őt is a királyi páholyba ültették volna. A megnyitót Áder János leköszönő köztársasági elnök mondta, korrekt szöveget olvasott fel, nem volt benne politikai propaganda, ami a Magyar Zene Háza megnyitóján előfordult. Ókovács Szilveszter főigazgató rögtönzött beszédet mondott, mint általában.

Az Újranyitó gálán a Himnusz után elhangzott Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya Kocsár Balázs fő-zeneigazgató vezényletével, ami ritkán hallható, mert hatalmas előadói apparátust igényel. A sztárvendég Plácido Domingo több kisebb zeneszámot vezényelt, áprilisban majd jön vissza énekelni is. A második részben először Seregi László koreográfiájával A makrancos Katából táncolt kettőst az orosz Melnik Tatiana és az ukrán Kekalo Iurii. Az ő összeölelkezéseiknek, csókjaiknak az orosz–ukrán háború idején pluszjelentősége van. Majd részletek következtek a Háry Jánosból, ami egyúttal színpadtechnikai show is volt. Az énekesek mögött süllyedt-emelkedett a színpad, díszszemlét tartottak a lámpaparkból is. Ez Kodály művéhez kicsit sem illett, az pedig, hogy három fát hat díszletmunkás láthatóan jókora erőfeszítéssel tolt be – nem pedig begördültek –, kissé mulatságosan ellenpontozta az amúgy impozáns technikai erődemonstrációt.

Erődemonstráció a Hunyadi László előadása is. Ebben szintén rafinált kunsztokat hajt végre a színpad. Bedobnak apait-anyait, pénzt, paripát, fegyvert, énekkart, balettkart, gyermekkórust és balettnövendékeket, még valódi lovat is. Lisztopád Krisztina díszletei, jelmezei annyira szemkápráztatók, mívesen kidolgozottak, hogy olykor azon kapom magam, nem is a jelmezeket viselő művészeket figyelem, hanem akkurátusan végigmustrálom a ruhákat, ami azért már nem feltétlenül szerencsés. Ókovács, lényegében rendezési debütálásaként, Erkel Ferenc művének nem az eddig adott, Nádasdy Kálmán és Radnai Miklós által meglehetősen átdolgozott változatát használta, hanem visszatért az eredetihez. Technikai huncutságok ide vagy oda, alapvetően hagyományos produkciót állított színpadra. Nincsenek különösebb rendezői écák, merész ötletek, gondolati kurflik, de tisztességgel lebonyolított, a giga-szereplőgárdát jól használó előadás született. Felhorgadnak benne a hazafias eszmék, dúl a kegyetlen hatalmi harc, ami a címszereplő halálát is okozza. Szépen szól, időnként egyenesen szárnyal Erkel belcanto operákra támaszkodó zenéje. Nem volt nagy újító, azt használta fel, amit másoktól elhallott, a fő törekvése az volt, hogy megteremtse a magyar operát, és ez sikerült is neki. Pataky Dániel (V. László), Palerdi András (Cillei Ulrik), Brickner Szabolcs (Hunyadi László), Balga Gabriella (Hunyadi Mátyás), Miklósa Erika (Gara Mária), Erdős Attila (Rozgonyi) – valamennyien kitesznek magukért, de kiemelkedik közülük a hosszabb ideje csúcsformában lévő Kolonits Klára Szi-lágyi Erzsébetként. Messze vivő, finoman rebbenékeny hang párosul ritka színészi teljesítménnyel. Igencsak érzékletessé teszi Hunyadi László anyjának kínokkal teli aggódását a fiáért. Hátborzongatóan szép, mélyen fájdalmas imája azt is elfeledteti, hogy színházban vagyunk, így nem a zsinórpadláson lévő lámpaparkhoz, hanem tényleg az égbe száll. A négyórányi előadás roppant erőpróba a benne részt vevő művészeknek, és méltán arat komoly sikert.

A megújult színpadon saját produkcióval rukkolt elő a Magyar Nemzeti Balett is. Sir Kenneth MacMillan, Liszt Ferenc és John Lanchbery balettjét, a Mayerlinget eredetileg MacMillan koreografálta, a betanító balettmester Grant Coyle volt. Itt ugyancsak kiemelt szerep jut a látványnak: egy báli forgatag balettben rendszerint mutatósan elegáns, lehetőséget ad arra a táncosoknak, hogy pörögjenek-forogjanak, bravúrosak legyenek. Ez most is így van, bár botrányba fullad a bál, mert Rudolf trónörökös nyíltan flörtöl menyasszonya húgával, Lujza hercegnővel. A következő két felvonásban is hajtja a vére, ami végül tragédiába torkollik. Balázsi Gergő Ármin Rudolfként remek táncos, de még nem elég jó színész. Szinte teljesen kifejezéstelen az arca, nem süt belőle a szenvedély. Ami a Medveczky Ádám vezényelte zenekarban ott van, az a nagy munkát végző táncosokban kevésbé.

Az Operaház a megnyitóval lemondott az Erkel Színházról, ahol zömében kereskedelmi jellegű produkciók lesznek. Ez vitatható lépés, hiszen Bécsben is van népopera populáris programmal, olcsóbb jegyekkel. Az Erkelbe a magyarok jártak többségben, az Operaházba a nekünk húzós jegyárak miatt pedig már a bezárás előtt is inkább külföldiek. Az Eiffel Műhelyház kísérleti és kamaraprodukciókra való, tehát nem pótolja az Erkel funkcióját. Nagyon örülök a Zoboki Gábor tervei szerint felújított, bár még mindig nem teljesen kész Operaháznak, de félek, hogy az Erkel „elvesztésével”, ahol a nézői utánpótlást is könnyebb volt kinevelni, sokan kiszorulnak az operakultúrából. Đ

(Hunyadi László; Mayerling, Magyar Állami Operaház)