Nyomtalanul
Csodálkozva néz az ember egy jódlizó kínaira: miért csinálja? Egy mézeskalácsszívű mongolra: hogy kerül ez ide?
Ezzel a megmagyarázhatatlansággal nézzük a skandináv krimiket is: hogy kerülnek oda, Európa legkonszolidáltabb részére ezek a vérszagú sagák? Éppen oda, ahol a legmagasabb a boldogságfaktor, ahol működik a demokrácia, a jóléti társadalom? (Az ENSZ legutóbbi „elégedettségi és boldogságjelentése” szerint a világbajnok Dánia, a második a listán Norvégia, az ötödik Svédország...)
Mi van vajon a konszolidáció mélyén? Mi feszíti a kriminális regények íróit és olvasóit? Történelmi bűnök, mint a Millennium-trilógiában? Vagy csupán egyedi kisiklások, gyártási hibák? Az északi, napfényhiányos depresszió?
A szóban forgó dán film nyomozó főhősét – egy sikerületlen rajtaütés után – áthelyezik a tisztázatlan ügyek alagsorába egy hasznavehetőnek aligha ítélt arab bevándorló samesz társaságában. Elfekvő ügy, munka persze akad. Több is. Megértjük, hogy morc, morózus és magányos nyomozónk egy „öngyilkossá lett” fiatal képviselőnő esetét választja (magunk sem tennénk másképp). E titokteljes „ön-ölés” hátterében aztán felbukkan egy réges-régi történet, egy valóban véletlen baleset, embertelen bosszú, az értelmetlen szenvedés és a kínzás mozaikja.
Hogy a konok rendőrt a nyomozás közben számosan akadályozzák, egy krimiolvasó (-néző) számára természetes. Hogy még a főnöke is, naná. Hogy a kollégái ugyancsak, az sem lep meg. Hogy még a jelvényét is elveszik, kipaterolják (mint egyszeri országból a Világbankot), magától értetődik.
A végén persze minden kiderül, csak az ég nem Skandinávia felett, bár főhősünk egy röpke pillanatra elmosolyodik: győzelem! Ám egészében nézőpróbálóan kemény történet ez. Annyira, hogy néha le is kell sütni a szemünket.
(Jussi Adler-Olsen regényéből rendezte: Mikkel No/rgaard.)
Bölcs István
