Nonszenszvilág

- Lusta író még mindig?

– Amennyiben nem 365 napon keresztül írok egyfolytában – feltétlenül.

– Merthogy mondta már: gyakorta a felkérések és a határidők hajtják előre. Novellistává is így vált. Még 2007-ben közösen utaztak Békés Pál íróval a magyar kulturális évadra Sanghajba. Ültek a megaváros egyik hoteljának harminchetedik emeletén, és felhőmagasban arról beszélt önnek Békés Pál: lépjen ki a drámák világából, próbálja ki magát novellában is, és ő beleteszi a szöveget a Hasítás antológiába. Meg is jelent benne aztán.

– Majdnem így volt. Palinak akkor ott, Sanghajban azt válaszoltam: kösz, én csak színdarabokat írok, a próza nem menne, azt hiszem. Aztán hazajöttünk, és átgondoltam. Éppen voltak olyan ötletek, érzetek, lelki izgalmak bennem, amelyek nem voltak beszuszakolhatók színházi formába. Valahogy más keretet kerestek maguknak. Így aztán megírtam első novellámat. Majd jött a többi. Azonnal megszerettem a műfajt.

– Egyetértek Mészáros Sándorral, a Kalligram főszerkesztőjével, aki az ön új kötetének bemutatóján megjegyezte: mivel foglyai vagyunk annak, hogy ön drámaíró, nem igazán vesszük észre, ha prózát ír, ha verset fordít.

– Nem vagyok különösebben bennfentes a magyar irodalmi életben, ezzel együtt számít nekem is, hogyan látják szakmabeliek a munkáimat, például olyankor, amikor új területre lépek. Kicsit hasonló ez, mint amikor egy díjról azt mondja valaki, nem érdekes. Általában akkor teszi, miután már kitüntették.

– Mohácsi János rendező „klasszikusa” úgy hangzik: „Csak a jelölés számít. És a díj.”

– Igen, de a lényeg mégiscsak a mű, az alkotás. Persze nem esett rosszul, hogy rengeteg jó kritikát kaptam, amikor prózára váltottam. Mégis fontosabb, hogy én magam legyek rendben azzal, amit írok. Máskülönben csak megfelelni akarnék, az már mindegy is, kritikának, szakmának vagy olvasónak. Az ilyen kényszer bénító.

– Nem is kéri valamelyik kollégája véleményét, mielőtt a kiadójára bízná az írásait?

– Nem.

– Akadnak írók – például Darvasi László, Kerékgyártó István, Parti Nagy Lajos, Závada Pál köre –, akik körbeolvassák egymást.

– Biztos hasznos nekik, nálam nem működne. Ahogyan a „közös írás” sem: egyszer vettem részt ilyesmiben, amikor a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalakult, a társulattal együtt találtuk ki a darabot. Nem volt rossz élmény, de alapvetően nem a saját utam, mert én magányos dolognak tartom az írást. A szövegem az enyém, én tudok vele bánni, én értem legjobban. Mészáros Sanyinak viszont megmutattam a regényem, a Szaggatott vonal elejét. Azt mondta, írjam nyugodtan, teljesen rendben van, megvan a hangja. Ez a legnagyobb biztatás, amit mondhatott: legfontosabb mindig a hang.

– Külön írószabályai sincsenek? Mondjuk: reggeltől délig kötelezően a számítógép előtt ül, akár jön az írás, akár elmarad...

– Én nem „írogatok”. Vannak vázlataim, de ettől még előfordul, hogy elkezd áradni a történet, olyankor rohanok utána. Néha szinte szerelmesen kötődöm a szereplőimhez, a világhoz, amely megteremtődik. Benne is vagyok, izgulok is, várom, mi lesz – mint egy szurkoló befogadó.

– Igaz tehát: az író olyan olvasó, akiben felébredt a versenyszellem?

– Verseng bennem az író és az olvasó. Ebben az értelemben – igaz. Ez új tapasztalat, a prózánál van így. Drámák esetében is felfedezés az írás, sokszor meglepődöm, hova jut el valami.

– Csíkszentmihályi Mihály, a magyar származású, világhírű pszichológus több száz művészt és tudóst, köztük Nobel-díjasokat kérdezett a kutatás, az alkotás folyamatáról. Mindannyian az elköteleződés és a belefeledkezés élményéről számoltak be: munkájuk közben megszűnt az időérzékelés, s valami „új alkotófegyelem” jött létre. Ezt nevezte aztán Csíkszentmihályi „flow-nak”, azaz „áramlatnak”, amikor a tudatban nem marad hely elkalandozó gondolatoknak.

– Ilyesmit élek meg, igen, nagyon erős koncentrációs állapotba kerülök. És hasonlít a gyereknevelésre is, fontos valamiféle laza fegyelem, nem mindegy, hol vannak a határok, de kell lennie komoly, nagy szabadságnak is. Esterházy Péter azt írta, hogy az a munkanap, amikor töröl egy oldalt, ugyanolyan hasznos, mint amikor leír egyet. Ezt nagyon ismerem. Sokszor újraolvasom a szövegeimet: faragok belőle, vagy új réteget viszek föl, sosincs igazán készen, és ez rendben is van így.

– Trükkös novellistának tartom. Azzal nyitottam ki új kötetét: novellákat olvasok majd. Azok is persze, mégis „összeolvashatók” egy regénnyé. Főszereplői pedig valójában mellékszereplők: az ő világukat írja meg. S bár nem lánglelkű hősök, mégis mindent fölégetnek maguk körül.

– Szereplőimnek általában megoldhatatlan a helyzetük. Amikor megjelent az első novelláskötetem, szembejött velem az utcán egyik barátom, kezében tartotta a könyvemet, megállt előttem, és aggódó tekintettel azt mondta: „Nincsenek jól a szereplőid. Veled minden rendben?”

– Ördögiek és angyaliak is a szereplők az új novellákban.

– Színdarabjaimban is nagyon akarnak valamit a szereplőim, ami többnyire nem sikerül nekik. Ez számukra tragikus, kívülről komikus, ezért tragikomédiák. Ez a kettősség prózáim hőseire is igaz, bár a hangvétel más. Próbálom együtt látni a dolgok színét és visszáját. Rajongó alkat vagyok, mégsem tudom nem figyelni a dolgok rossz oldalát. Negyvenhét éves leszek idén, nyilván sok minden leülepedett bennem, mégis egyre bizonytalanabb vagyok: minél többet írok, annál jobban kételkedem. Ugyanakkor tudom, ez mekkora közhely, majdnem mindenki így van vele.

– Nekem úgy tűnik: tudatosan nem csúszik bele közéleti-politikai írásmódba. Tévedek?

– Aktuálpolitikailag igyekszem nem belecsúszni. Más kérdés: gyakran jut eszembe mostanában a némaság és a cinkosság ismert összefüggése. Van, akinek jól áll, ha konkrét, fontos és pontos kordokumentumok születnek így. Minden politika egyébként, amennyiben a polisz dolgairól beszél az író. Esetemben a 4x100 című darab volt egészen valós politikai látkép, pártszinten ráadásul, sok iróniával. Az új regény, amelyet most írok, szimbolikusabb. Nem illik beszélni készülő műről, legyen elég annyi: eláll a szél a Kárpát-medencében. Ha nem lenne szél – ilyesmi egyébként nem létezhet a valóságban –, előbb-utóbb megszűnne az élet, a megoldáshoz menthetetlenül egymásra lennénk utalva szomszédainkkal a régióban. Nagy a kísértés, de nem akarok politikai pamfletet, bár „szélharcot” például simán lehetne vívni – nem tudom, meglátjuk, merre megy a történet, nem erőltetek semmit. Személyes és emberi lesz, ahogy a novelláim, háttérben a magyar nonszenszvilággal: nem politikai röpirat, inkább korlenyomat. Utóbbiban benne van az előbbi, viszont talán több annál.