Népgazdasági érdekből

Ez volt az az évtized, a hatvanas, amikor fejünkbe verték: a kultúra nem áru. A Hamlethez, az Amerikai Elektrához és a Bolond lányhoz egyaránt lehetett jegyet kapni.

Ez volt az az évtized, amikor a Fővárosi Tanács illetékes (művelődési) osztálya Csehovot feudális szemléletűnek véleményezte, és erősen hiányolta a jegyszedői karból az öntudatos munkáskádereket.

Ez volt az az évtized, amelyben ha kimondtad: „Pék Mária halat rántott”, senki sem gondolt holmi főzőcskeműsorra.

Ez volt az az évtized, amikor felrobbantottuk a régi Nemzeti Színházat, de felépítettük az Erzsébet hidat, bemutattuk a Szegénylegényeket és a Hideg napokat. Kiengedték a börtönből az ’56-os írókat, és csakhamar nemzetközi költőtalálkozót rendeztünk. Kondor Béla grafikáit, Vilt és Schaár szobrait csodáltuk.

Budapest szerepe „a kulturális termelésben és fogyasztásban” tovább nőtt. (Itt dolgozott a kutatók nyolcvanöt százaléka, itt működött a legtöbb színház, mozi, könyvtár, egyetem, értelmiségi műhely.

A statisztika szerint minden budapesti átlag kéthavonta vett egy új könyvet. (Az olvasási adatok ennél bizonytalanabban szűkszavúak.)
A lakásállomány, az infrastuktúra elégtelen volt, laktak családok garázsokban is, üzlethelyiségekben is. (Szabad ég alatt nem. Ehhez nem járt „szabadság”.)

Pest lakossága egyre nőtt. Pedig nem személyes döntés kérdése volt, hogy ideköltözöl-e. Ahhoz, hogy bejelentkezhess egy fővárosi lakásba, ide kellett születni vagy nősülni/férjhez menni. Jogot adott még a más illetékességűnek, ha a munkakönyvébe ez a bejegyzés került: „népgazdasági érdekből áthelyezve”.

Aki nem élte át, nem hiszi.

(Budapest az 1960-as években. Szerkesztette Feitl István. Napvilág Kiadó.)