Nem az a lényeg, ami hangot kap, hanem ami abban megmutatkozik

Ha valaki csak a körülötte kialakult botrányt – mert nehezen lehetne a Józsefváros és a Könyves Magazin felületein megjelent közleményekből kirajzolódó szellemi pogromot vitának nevezni – követte figyelemmel, de nem olvasta Háy János új regényét, könnyen keletkezhet az a benyomása, hogy az Európa Kiadó puszta megszokásból adta ki a Mamikámat, mert annak igazi otthona valahol a Gede Testvérek környékén lenne keresendő. Ugyanis 2022-re eljutottunk oda a „kortárs irodalmi vidámparkban” (Kulcsár Szabó Ernő leleménye), hogy egy szépirodalmi alkotást nem pusztán vegytiszta rasszizmussal lehet megvádolni, hanem egyenesen károsnak lehet minősíteni. Holott az irodalmi életünkre igazán káros hatást éppen az indulatos írások váltották ki abból a szempontból, hogy a mű értelmezhetőségét mintegy exkluzív módon a társadalmi szférába terelték. Ez a manőver ugyanis kedvezett a krónikus megnyilatkozási kényszerben szenvedő értelmiségieknek, akik a közösségi média platformjait elárasztották a „bár nem olvastam a regényt, de úgy képzelem” típusú hozzászólásokkal, amelyekre egyetértő reakciók is érkeztek; vegyesen olyanoktól, akik olvasták a regényt, és akik nem. Ez jobb esetben egy átlagos egyetemi szemináriumra emlékeztetheti az embert, rosszabb esetben viszont előrevetít egy baljósabb képet: a honi irodalmi nyilvánosságban érvényesnek számíthat az adott művet nem olvasók kommentárja, amennyiben az affirmatívan viszonyul az addig megjelent kritikai fősodorhoz.

Jelen írás ezért arra vállalkozik, hogy valóban olvassa a regényt, jelezve annak igényét, hogy a Mamikámat visszavezessük egy olyan kritikai térbe, ahol az irodalmi művekről azok esztétikai hatásösszefüggéseit és poétikai megalkotottságát megítélve szokás beszélni. Ehhez azonban először röviden áttekintem azt a folyamatot, ahogyan a szöveg ki lett mozdítva onnan.

A lavinát Kalla Éva írása indította el, aki először sérelmezte, hogy Háy szakított a szegénység reprezentációjának a magyar irodalomban meglévő hagyományával – ami alapvetően nem lenne probléma, hiszen az ilyen „szakítások” eredményezhetnek horizontváltást az olvasói közösségben –, és inkább azt az utat választotta, hogy a cigányságra fókuszálva gyakorlatilag tabumentesen beszéljen a betöréstől az alkoholizmuson át a pedofíliáig minden rosszról, ami hozzájuk kötődik a közbeszédben. Kalla szerint amellett, hogy Háy a cigány elbeszélővel megnyitott egy teret, ahol a társadalmi kötöttségektől megszabadulva szólhat, a névtelenül hagyott cigány lányt és az összes többi nőt is szexéhesnek mutatja be a regényben, ezzel is a legrosszabb sztereotípiákhoz nyúlva. Parászka Boróka Kalla írásához csatlakozva saját olvasói pozícióját fehér, romániai magyar (kisebbségi), középosztálybeli nőként először mint a társadalmi rendszerek által rákényszerített identitást emlegeti fel, de csak azért, hogy aztán Háynak a fejére olvashassa, hogy ő viszont fehér középosztálybeli férfiként egy cigány lány elbeszélőt felhasználva hozott létre egy művet, amely így egyszerre rasszista és hímsoviniszta. Márton Joci polgárjogi aktivista pedig, miután nem találta meg az emberi egyetemességet a Mamikámban, egyből ellentétek között szituálta saját olvasói tapasztalatát: „Háy János nem tudta cigányként megírni ezt a könyvet, én meg nem tudom többségi fehér magyarként olvasni azt”. Hovatovább azt is megelőlegezi, hogy aki védelmébe veszi a regényt, annak szükségszerűen vesztett ügye van, amennyiben fehér középosztálybeli férfi: így lehet mellőzni D. Magyari Imre írását, amely a műnek az elállatiasodással kapcsolatos empátiáját hangsúlyozza, vagy Kemény Istvánét, akinek katartikus élményt nyújtott a Mamikám, és egy klasszikus tragédia dramaturgiájára emlékeztette. Háy igyekezett megnyugtatni a kedélyeket azzal, hogy ő ezt a regényt elsősorban nem fehér középosztálybeli férfiként, hanem íróként írta, így legalább nem keveredtünk bele egy olyan típusú vitába – amelyet egyébként Márton Joci sem tartott volna produktívnak –, mint amikor arról volt szó, hogy ki fordíthatja a fiatal, amerikai, fekete költőnő, Amanda Gorman írásait. Mindenesetre Háytól elegáns húzás volt, hogy nem mutatott rá arra, hogy őt szerzőként bőrszínre, nemre és társadalmi osztályra redukálták ezekben az írásokban, miközben őt vádolták azzal, hogy elbeszélőjét csak e három sajátossága miatt választotta. A vitát elemző írásában Kőszeghy Ferenc tett kísérletet arra, hogy visszavezesse a Mamikámat az irodalmi keretek közé, ám hagyománykijelölésében több meglepő tételt is találunk, Krúdytól Dosztojevszkijn át egészen Weöres Psychéjéig. Bár utóbbinál érteni vélem a férfi szerző által alkotott, részben cigány származású nőalakot mint kapcsot, de Esterházy Csokonai Lilijének beszédmódja és tragédiája talán mélyebb rokonságot mutat Háy elbeszélőjével, ha már Kőszeghy kikelt a felszínes megfeleltetések ellen, amikor írásában az identitáspolitika alapú olvasás buktatóiról joggal értekezett.

Érdekes visszaolvasni Nagy Hilda még jóval a botrány előtt, a Literán megjelent kritikáját, amelyben felveti, hogy nem feltétlenül kell szociografikus elköteleződést sejteni a mű részéről, holott a bírálók többsége Csalog Zsolt szövegeivel mérte azt össze, amellett, hogy az elbeszélője mögött a komplett magyar cigányságról való ítéletmondást sejtettek. Mindenesetre egyet kell értenem Márton Joci egyik megállapításának első felével: „ez (a Mamikám) nem a cigányságról szól” – valóban, ahogy ezt már Nagy is felvetette a műnek többek között Háy A Gézagyerek című drámájával fellelhető kapcsolatára is utalva, nem a cigányságról. Azaz hogy nem csak arról. Hanem általánosságban a magyar faluról is. Ezért, ha azt a hagyományt szeretnénk kijelölni, amelyhez a Mamikám kapcsolódik, akkor a századforduló novellistáihoz, Peteleihez és Tömörkényhez érdemes odafordulnunk, akik sallangmentesen, mindenfajta romantizálást mellőzve ábrázolták az önzést vagy a rosszindulatot úgy, hogy a katarzist nem feltétlenül a jellemfejlődés vagy az emberi viszonyok jóra fordulása váltotta ki. Ha tetszik, ennyiben a Mamikám is realista próza, amely az egymásra utaltság kopárságával is szembesít, és a regényben gyakran visszatérő szófordulatra utalva itt, azt mutatja be, „ami van”: adott egy asszony, akinek segítség kell a mindennapokban, és van egy cigány lány, aki segít neki, de közben a saját igényeire is figyel. Ezért furcsa, hogy Kalla és Parászka egyszerre kéri számon a Mamikámon a realizmust (nyelvében) és valamifajta cukormázas viszonyt is, amelynek nem megléte sokkal valószerűbbnek hat a magyar faluban. Mamikámnak lehetnek jó szándékai, viselheti gondját a lánynak, de ettől még tarthatja kartávolságra is, kiélve rajta egyedüllétének keserűségét, továbbadva az őt ért megaláztatásokat, és persze aktivizálhatja a többségi társadalom rasszizmusát is. Ám lényeges lenne látni, hogy Háy azon választása, hogy egy cigány lányt tesz meg elbeszélőül, túlmutat a közéleti értelmezésbuborékon. Németh László legismertebb regényeinek nőalakjai vagy E/1-ben vagy egy látszólag szenvtelen elbeszélői szólamba folyamatosan belejátszva szólalnak meg, kritikát mondva arról a közösségről, amelybe nem akarnak beilleszkedni, bár lehetőségük lenne rá – épp ezért érzékeny szóhasználatra vall Kemény részéről, hogy a Mamikám kapcsán hősnőkről, tragédiáról és katarzisról beszél, mert azokat az elemeket használja itt, amelyekkel Németh regényeit általában le szokták írni. Ha ehhez képest közelítjük meg a Mamikám elbeszélőjét, akkor érzékelhetjük, hogy bár ő része a falunak, mégsem teljes értékű tagja – az effajta belső idegen hangja felcsendül Borbély Szilárd Nincstelenekjében is, igaz, inverz helyzetben, amikor a falusiakat megvető anya szólamát tolmácsolja a gyerek elbeszélő.

Ebből a marginalizált helyzetből pedig a narrátor nemcsak a saját történeteit mondja el, hanem a magyar parasztság hanyatlásáról is beszél Mamika bennfoglalt szólamán keresztül, ami a legkevésbé sem homogén elbeszélést eredményez. Ám a bírálók annyira el voltak foglalva azzal, hogy mi olvasható ki a cigányságról a szövegben, hogy arra már nem figyeltek: itt a kisebbség ugyanúgy olvassa a többséget, sőt reprezentálja is azt, hiszen az elbeszélő nyelvében működő sztereotípiák szüntelen visszautalnak arra a közegre, amelytől a történeteit és az azok elmondásához szükséges eszközöket kapta. A Mamika előtti múlt elbeszélése is már egy többségi narratíva fénytörésében történik meg, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a történetekkel együtt azt is átvette a narrátor, ahogyan a faluban a cigányságról beszélnek. Nem nehéz belátni, hogy önundora és a többi cigánnyal kapcsolatos bizalmatlansága egyaránt feltételezi részéről a többséghez tartozás vágyát és a falu többségi társadalma által végrehajtott narratív kondicionálást. Ezért is válnak eredet nélkülivé az elbeszélő saját megkülönböztetései. Vajon amikor románozik, az tényleg egy román cigányra irányul, vagy egy romániai magyar cigányról van szó, csak az elbeszélő átvette azt a fajta homogenizációs szemléletet, amely a parasztokat jellemzi a cigánysággal kapcsolatban? Vajon az oláhcigányok megvetése mögött a többségi vélemény tolmácsolása áll, vagy egész egyszerűen szüksége van az elbeszélőnek egy csoportra, amelyhez képest elfogadhatóbbnak érezheti magát? Utóbbi esetben ugyanis már ő maga ismétli meg a szegregációs mintákat. Nem véletlen, hogy amikor románozik és ukránozik, elhangzik az a magára a narrációra is ráolvasható mondat, hogy „(c)sak mondom, amit hallottam, nem én montam, csak megismétőtem”.

Ugyanezen logika mentén vizsgálva a Kőszeghy által felemlegetett vérrasszista toposzát, amelyet az elbeszélő a saját lányával kapcsolatban is előhoz (hogy tudniillik akármilyen jó tanuló volt, csak elkallódott), feltűnhet, hogy ez megismétlése annak, ahogy Mamika is mindig szidja a lányt, amikor valamit rosszul csinál, ezzel elhárítva magától a felelősséget: „A vér, mondom a Mamikának, mer én arró nem tehetek, amilyen a Timike lett, arró csak a vér tehet”. Ráadásul ezek a toposzok nem fixáltak az elbeszélői szólamban – hogyan is lehetnének azok, ha eleve a többségtől kölcsönzöttek. Erre jó példa lehet, amikor négerként hivatkozik az oláhcigány nevelőapára, amely azt a célt szolgálja, hogy még idegenebbé tegye őt a maga számára és elvágjon vele kapcsolatban mindenfajta faji rokonságot. Ámde többször szerepel a néger a boldogság szimbólumaként is – a lány persze tisztában van a bántalmazó kapcsolattal, mégis elégedettnek látja az anyját, és ezért válik torokszorítóvá, ahogy a megrázkódtatások miatti eltávolításból az intimitás figurájává avanzsál a „néger”: „még a négere is olyan vót, hogy bele tuttam szeretni, álmodoztam róla, hogy lesz nekem is olyan négerem, mind annak a nőnek, aki megszűt”. Ehhez kapcsolódva pedig egy másik botrányosnak titulált passzust is érdemes itt elővenni, méghozzá azt, amikor a nevelőapa az elbeszélő testvérével, majd az anyjával is közösül: „hogy meg undorottam is, de az is eszembe jutott, hogy azé undorodok, mer nem velem csinájják. Kisjánynak ilyen nincs a fejibe, mondta a Mamika, pedig vót, mer meg vót mutatva, és akkor már ott vót”. Itt ugyanis reálisabb, hogy nem a szexuális éhség nyilatkozik meg, mint inkább az elbeszélő tudatlansága – ellentétben azzal a keserűséggel, amikor Marisról beszél már idősebb lányként, hogy a verésnél jobb az, ha az ember kénytelen-kelletlen odaadja magát a férfinak, mert legalább abban lehet valami kis élvezet a nő számára is. Vagyis kislányként azt feltételezi, hogy csak hallani, látni undorító ezt az aktust, részt venni benne biztos sokkal kellemesebb, ha az anyja ennyire akarja. Innen nézve pedig Mamika válasza, hogy „ilyen nincs a fejibe” nemcsak arra vonatkozhat, hogy egy kislány nem gondol ilyenekre, hanem modalitástól függően hitetlenkedést, tagadást és szánalmat is kifejezhet, „az nem lehet, hogy egy kislány ilyet átél” jelentésben.

Ezek a kétértelműségek, helyiértékváltások javarészt az ismétléses retorikából fakadnak, Mamika tanításainak, szólásainak, közhelyeinek ismételgetése pedig nemcsak a gondolatritmust biztosítja, hanem jelzi az elbeszélő traumatizáltságát is. Amikor Kalla szépíró lévén furcsa mód sérelmezi, hogy ez egy megteremtett nyelv – miközben a szöveg nem jelzi, hogy hiteles dialektusban szeretne artikulálódni –, akkor figyelmen kívül hagyja, hogy ennek a regénynek nem pusztán (sőt, talán nem is elsősorban) ábrázoló szándékai vannak, de prózapoétikai tétjei is. A megszólalás módja alátámasztja azt a stigmatizáltságot és sebzettséget, amelyről a többségi szólam sztereotípiáit nemcsak magára öltő, de a saját szerveződését is azok alapján alakító elbeszélés is tanúságot tesz. Ha a nyelvjárásokhoz és a szociolektusokhoz képest így a megszólalás nem is lehet hiteles, a fikció létmódjához képest a nyelvművészeti teljesítménye egyértelmű. És pontosan ezzel jelzi a regény, hogy a dokumentarizmust, illetve a szociográfiát el akarja kerülni, akárcsak azt, hogy a cigány olvasói nyelvi alapon azonosuljanak az elbeszélővel, a nem cigány olvasói pedig valamifajta konkrét nyelvjárásként azonosíthassák azt. Hasonlóképpen nem tud a főszereplő-elbeszélő belesimulni a falu közösségébe, ezért ahogy az ez irányú kísérleteiben egyre-másra lelepleződik az az erőszak, amely szólamának a többségi elbeszélésmódhoz és elbeszélésekhez való idomulását kíséri (már maga az mutatja ezt, hogy itt senkinek nincs neve, csak faj[táj]a), a szöveg úgy rántja le a leplet a manapság divatos azonosulásos olvasásmódban rejlő erőszakról is.

Éppen ezért fontos, hogy Kőszeghy a gyilkosság kapcsán párhuzamba állította Kosztolányi Édes Annájával a Mamikámat. A Bónus Tibor által írt A másik titok című monográfia ugyanis részletesen tárgyalja azt, hogy a főszereplőhöz való olvasói hozzáállásnak a Kosztolányi-regény egyes szereplői, Vizynétől Moviszterig milyen modelleket szolgáltatnak. Ha a Mamikámban azonosulunk a főszereplővel, akkor az olvasó egy olyan alak bőrébe bújik, akin bár már ott van a többségi társadalom kéznyoma, ezt a többségi társadalom nem ismeri (f)el. A legárulkodóbb jelenet ezzel kapcsolatban a rendőrségi kihallgatás, amikor az erőszakszervezet intézményessége pontosan egy olyan létmódra redukálja az elbeszélőt, amelytől tudatosan és önkéntelenül is szabadulni akart. Éppenséggel itt megint a regénynyelv különleges ereje mutatkozik meg: egyrészt abban, hogy az olvasó elé tárja az elbeszélő korlátozott hozzáférését a többségi nyelvhez (a saját nyelvi szegregációját), és nyilvánvalóvá teszi számára e megalkotott nyelvnek az elemi mivoltát, amennyiben a regényt kezdettől fogva mint a lány vallomását olvassa (köszönöm szépen Vojnics-Rogics Rékának, hogy felhívta a figyelmem erre a szövegeffektusra); másrészt szintén ennek tulajdonítható, hogy a befogadó egy idő után saját magát értelmezheti a kihallgató ordításainak címzettjeként: „Hol vótá, hallod, mást ne mongyá, csak hogy hol vótá”.

Az említett el nem ismerésnél is súlyosabb következményekkel jár az a kiszolgáltatottság, ami akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a narrátort a saját férje is megvádolja Mamika meggyilkolásával. Az igazi drámát az szüli, hogy ennek a kezelésére nem kapott, nem is kaphatott mintát. Az itt jelentkező zavar persze nem előzmény nélküli, már láthattuk ezt, valahányszor az elbeszélő szembesült azzal, hogy bár a többség állandóan a cigányokat szidja, a parasztok ugyanolyan súlyos tettei felett (pl. házasságtörés, alkoholizmus, lustaság, pedofília) a falu népe szemet huny. A regény esztétikai teljesítménye pedig leginkább abban mérhető, ahogyan az olvasó a főszereplőhöz hasonló(an) kétségek között találja magát a gyilkosság műalapú értelmezésekor: tettével visszaigazolta volna azt, hogy belőle is kiütközik a vér, vagy végső elkeseredésében feladta kudarcos kísérleteit, hogy a faluban valaha is emberszámba vegyék, és így már az emberiség egyik legősibb törvényét is képes volt megszegni? Đ

(Háy János: Mamikám, 200 oldal, Európa Kiadó)