Nagy hét

Azért ezt kevesen mondhatják el magukról, hogy tárlatig saját sarkukra tapodnak. A kiváló textilművésznek most kijutott a jóból: ha valaki ezt egy kerek születésnappal hozza összefüggésbe (mondjunk negyvenet, és nem ismerjük egymást – csak őt, aki igazán bátran vállalhatná ezt a kort is), nem téved nagyot. (A magunk részéről ehelyütt adunk hangot szívből jövő jókívánságainknak.)

Azt mondják, a Fugában egymásnak adták a kilincset a finisszázsra érkezők – a végén annyian voltak, hogy szélesre kellett tárni a kapukat valóságos és átvitt értelemben is. Az Erlin Galériában (ahol az újabb tárlat nyílt, s ahol magunk is szemtanúi lehettünk az eseményeknek) az intimus térben csak a legelszántabb Ruttka-rajongók részesülhettek Sinkó István festőművész nyelvészeti és filozófiai magasságokba emelt megnyitó szavaiban, Török Ádám és Okazaki Maszato zenei bevezetőjében. (Előbbi fuvolán, utóbbi fűrészen kápráztatott bennünket.) S közben elmerültünk a legújabb Ruttka-művekben, sőt tűvekben, hiszen ez a kiállítás is, mint az utóbbi időben nem egy, a textil mellett a gombos- és biztosítótűket emelte ábrázolása tárgyává és alanyává.

E sorok írója, kinek megannyi hasonló képet volt már módja látni és dicsérni (ezt teszi most is, ha nem vették volna észre), külön kiemelve az ötlet zsenialitását, a variációk végtelenségét, a címadás kreativitását (mindezeket most sem mulaszthatjuk el, s mint látják, nem is mulasztjuk), a keleti zene hallatán döbbent rá, milyen erős a kapcsolat a Ruttka-művek és a távol-keleti világfelfogás között.

A jelenlegi tárlat a Személyes ügy címet viseli, mely egy próbababát „felöltöztető” műről van kölcsönözve, de nálunk (tőlünk?) ezúttal a „Na most akkor mondjátok meg, nagyokosok, mi legyen?” cím vitte el a pálmát: a mű egy saját farkába harapó tűkígyót ábrázol, fehér alapon, s mely akár az élet édes értelmetlenségét is jelenthetné.

Jolsvai András