Múzeumfalu

Ifjúkoromban láttam egy filmet, melyben a nehéz paraszti sorban szenvedő főhős kitörése ábrázoltatott. A filmet a hatvanas évek elején forgatták, s a nehéz paraszti sor ábrázolására a rendező a hollókői ófalu házait tartotta legalkalmasabbnak. Bizony, a kis, eldugott nógrádi településen megállt az élet, a bezártság és a szegénység konzerválta a házakat, a népviseletet, a szokásokat. Nekik nem tellett téglára a vályog helyett, sátortetőre vagy nagyobb ablakra, de még új bútorra sem. Minden maradt úgy, ahogy régen volt. (Nem olyan nagyon régen egyébként, hiszen a régi falu minden háza egyszerre, 1910–11-ben épült fel, egy szörnyű, pusztító tűzvész után. Ettől, hogy annyira egyformák, még a templomuk is csak szűk húsz évvel fiatalabb. A mai látogató tehát voltaképpen egy huszadik századi emléket bámul úgy, mintha évszázados régiség volna – de joggal, mert akkor is éppen ilyen lenne, mint így.)

Hollókő szép példája annak, hogyan tudja egy település saját javára fordítani évszázadok szenvedését. Ha ezek a kövek ott beszélni tudnának, törökdúlásról, koleráról, szegénységről, küszködésről beszélnének, meg tüdővészről, meg robotról, meg elmaradottságról. Persze egy kicsit arról is, hogy ez a paraszti kagyló hogyan termelte ki évszázadok során a maga igazgyöngyeit: a ruhákat, a fazekakat, a dalokat.

Csak az első néhány évezred volt nehéz; valamikor a hetvenes években a falukutató értelmiség rátalált erre az ékszerfalura, és onnan már csak néhány lépés meg másfél évtized, hogy a falu is ráébredjen a maga erejére. A nyolcvanas évek végén a világörökség része lett, és azóta ügyes üzletpolitikával és marketinggel irányítva egyre csak gazdagodik és aszúsodik, mint a legjobb tokaji bor. Aki manapság arra jár, látogatóközpontot és múzeumokat talál, és kézművesházat, meg fazekasházat, meg hagyományos éttermeket – hogy a várról ne is beszéljünk –, és hatalmas uniós beruházásokat. (Most éppen kövezik, csatornázzák, járdázzák az egész falut.)

Hollókő ma egész falut betöltő múzeum. Szép példája annak, amikor a leszármazottak okosan sáfárkodnak nehéz múltjukkal.

Nádas Sándor