Működik a gépezet

Telehordták régi relikviákkal, kacatokkal, tárgyi emlékekkel a Katona József Színház Kamrájának színpadát. Előzetesen a nézőket is kérték, ha fel tudnak ajánlani ilyeneket, juttassák el a teátrumnak. Ezeknek a holmiknak a jelentős része a teljes színpadot befedő vörös drapérián hever, feltehetően a díszlettervező, Khell Csörsz által elgondolt eszményi rendetlenségben. Van itt minden: méretes vörös csillag, Lenin-kötet, megfakult fényképek, újságok, olyan bőrkabát, amit valaha ávósok hordtak. Ez a muzeális tárgyakból egymás hegyére-hátára hányt rendezetlen díszlethalmaz óhatatlanul megmutatja, hogy az egykori katonás drill, kegyetlenül diktatórikus hatalom idejében is micsoda káosz uralkodott. Zűrzavar volt a fejekben és a tárgyi környezetben egyaránt.

Tulajdonképpen Spiró sem tett nagyon mást, mint hosszas kutatómunkával – levéltárosok és könyvtárosok áldozatos tevékenységére is támaszkodva – igyekezett rendet vágni a hatalmas dokumentumanyagban, és történelmi személyiségek megszólalásaiból talált tárgyakként összegereblyézni, amire szüksége volt. Úgy gondolta, olyan jellegzetes mondatok hangzottak el, amelyeknél ő nem tudna jobbakat írni. Ezt némiképp vitatnám. Például a Csirkefejben – amelynek szintén a Katonában volt az ősbemutatója, ahogy pár évvel előtte Az imposztornak, majd később a Koccanásnak, és nemrég a Széljegynek is – temérdek olyan mondat, szleng és trágár kifejés van, ami utcán, bérház udvarán, gangon egyaránt elhangozhatna. Mégis olyan ütős, eszes, gyakran gunyoros szöveg áll össze belőlük, ami Spiró sajátja, ami hathatós drámává formálódik, ám minden vaskossága ellenére stilizálttá, valamennyire elemeltté válik. Most viszont ez ritkán van így. Ugyanakkor mégsem beszélhetünk olyan értelemben dokumentumdrámáról, mint az ugyancsak a Kamrában játszott A császár esetében, ami a világhíres riporter, Ryszard Kapuściński nagyszerű riportkötete alapján készült. Ő mindenütt ott volt, amiről írt, Spiró viszont rekonstruál, ami mégiscsak azt igényli, hogy valamennyire szabadon engedje a fantáziáját. De nem akar semmit kiszínezni. Ez egy szikár szöveg, és Zsámbéki Gábor rendezésében – aki az előbb említett darabokat is színpadra állította – szikár előadás. Sokszor szárazon koppannak a mondatok. Az alkotók bíznak a brutális tények erejében, abban, hogy hatnak azok minden különösebb cifrázás nélkül is, nem kell semmire rátenni még néhány lapáttal, annak az ismertetése a fontos, ami megtörtént.

Tán ezért nincs egyetlen magánéleti szál és női szereplő sem. Ez a férfiak csatája, ármánya, köpönyegforgatása, megalkuvása, hatalomszomja és vakhite, csúfos bukása vagy felemelkedése. A háttérbe rendszeresen vetítenek egykori felvételeket, például azt, amikor az 1956-os forradalom utáni május elsején Kádárt dermesztő tombolással ünnepli az a nép, amelyik nemrég még fellázadt, mert valami egészen másra vágyott, mint az addigi rendszer. Nem sokkal később mégis azt éljenzik, aki hátraarcot vezényelt számukra, miközben persze azt mondta, hogy arra van előre. Körülbelül idáig jut el a darab, ami a Sajnálatos események című kötetben megjelent trilógia első része.

Érdekes az előadásban a fiatal Kádárt látni, aki még sok mindenben bizonytalan, olykor már-már „bocs, hogy élek” mentalitású politikustanonc. Vizi Dávid kezdetben kifejezetten félszegnek játssza. Olyannak, aki halkan is alig mer megszólalni, nem tudja, hová tegye kezét-lábát. Aztán megmutatja azt is, ahogy nőttön-nő az önbizalma, a pártba, a küldetéstudatába vetett vakhite. Elek Ferenc először kimondottan joviálisnak ábrázolja Rákosi Mátyást. Kedvtelve, szellemesen anekdotázik amerikai útjáról, és arról, hogyan fényképezkedett Trumannal. Amiért a Rajkai Zoltán által alakított Gerő Ernő alaposan letolja, mondván, mit szól ehhez majd Sztálin elvtárs. Rákosi magyarázkodni kényszerül, igyekszik bagatellizálni az ügyet, hogy az az újság, amiben a kép megjelent róluk, nem jut el hozzá, nem is tud majd erről. Gerő azonban ridegen közli, hogy Sztálin mindenről tud, és ettől máris érezhetővé válik a félelem légköre. Az a légkör, amelyben a párt előtt nem lehet titok, bárki bármikor feldobható. A feljelentéshez, a letartóztatáshoz, a kínvallatáshoz valós indok se kell. Elég a rosszindulat, a gyanú, és akárki kivonható a forgalomból.

Látunk durva vallatásokat, de nem az agyba-főbe veréseken van a hangsúly, hanem a lélektani hadviselésen, a fenyegetően vádló mondatokon, a gyilkos vagy éppen szenvtelenül rideg, részvétlen tekinteteken. Annak érzékeltetésén, hogy mindenki csak pici csavar a párt nagy, világjobbító gépezetében: könnyen pótolható, bármit is tesz, a gépezet működik tovább. Aki az előbb még kegyetlen kihallgató volt, könnyedén páriasorba taszított kihallgatottá válhat. Rajk Lászlóval éppen ez történt. Fekete Ernő felvillantja azt az utat, amely a diktatúra emberét, az egykori belügyminisztert a koncepciós perig és a kivégzésig vezette.

Megjelennek a kor fontos személyiségei Szakács Györgyi korhű jelmezeiben. Megelevenedik a történelmi panteon: Péter Gábor (Vajdai Vilmos), Farkas Mihály (Mészáros Béla), Farkas Vladimir (Gloviczki Bernát), Szántó György (Jakab Balázs) és Szőnyi Tibor (Geltz Péter). Látnám őket kicsit az otthonukban is.
A feleségükkel. Hogy tudnak-e kikapcsolódni, vagy állandóan a hivatali dolgok, a párt jár a fejükben. Érdekelne, hogy vannak-e rémálmaik, egyáltalán, mennyire képesek ilyen közegben magánéletet élni.

Spiró ezt most nem írta meg, kizárólag dokumentumok alapján valószínűleg nehéz vállalkozás lett volna. Amikor 25 éve Szigethy András Kegyelem címmel Kádárról írt drámát, amelyből először Veszprémben, majd a Pesti Színházban is érdekes előadás született, jobban érdekelte a lelki tusája. Spirót és Zsámbékit viszont – úgy tűnik – most jobban izgatja a pontosan dokumentálható egykori szörnyűséges rendszer működési mechanizmusa. Đ

(Főtitkárok, Katona József Színház)