Mondja is

Esterházy felolvas.

Évtizedekkel és rendszerekkel ezelőtt, valamikor az ánti-ántivilágban ültünk a hajdani Magvető egyik kilencedik emeleti cellájában – poétikusan fiatalok voltunk valamennyien, hogy Heltaival (Jenő!) szóljunk –, és hallgattuk Zsámboki Marit, amint épp egy kéziratból olvasott föl nekünk. (Ilyesmi gyakran esett meg velünk, ha valaki valamely emlékezetes passzusra akadt az éppen általa szerkesztett műben, azonnal fölolvasta a többieknek.) Miközben olvasott, nyílt az ajtó, és belépett a mondott (olvasott) kézirat szerzője. Előbb csodálkozva felvonta szemöldökét, majd nekidőlt az ajtónak, úgy hallgatta maga is saját szavait, s közben elégedetten mosolygott. Aztán egy mondatnál, melyet minden bizonnyal másképpen hallott, mint ahogy hallani akart, szelíden kivette a kéziratoldalt Mari kezéből, és folytatta az olvasást. Állva, a lapot egészen közel emelve a szeméhez, rágörnyedve szinte: de színesen, átéléssel, magyarázólag és egyszerre bizonyos öniróniával olvasott, ugyanazzal a mozdulattal belefeledkezve a szövegbe, és eltávolodva tőle.

Akkor hallottam Esterházyt először olvasni. Emlékszem, arra gondoltam, milyen jó dolog lehet ilyen családias viszonyban lenni a saját mondatainkkal.

Azóta sokszor volt módom hallani előadásait, felolvasásait, megnyitóit, laudációit: ha lehetőségem adódik, sosem hagyom ki őket. Esterházy az elmúlt évtizedek alatt ezt is (tudniillik a személyes szereplést) tökéletesre fejlesztette, úgy tud bánni a hangjával, a hangsúlyaival és a hanglejtésével, mint a szinkronszínészbe oltott professzorok. (Vagy fordítva.) Minden felolvasása esemény.

Ez is, ez a debütáns hangoskönyv, amelyben kedves íróiról, kedves irodalmáról és kedves hazájáról (egy Európa nevű kontinenshez tartozó Magyarországról) vall kissé már fátyolosodó hangon, de bölcsen és visszafogottan, mégis élettelien, játékosan: amúgy esterházypéteresen.

Jolsvai András