Mi vagyunk a legjobbak

Íme a válaszféle az örök kérdésre: hogyan lesznek azokból a gyönyörű babákból ezek a ronda felnőttek? Itt látjuk őket „útközben”, az átmenetiség drámái közepette. Magukat és helyüket keresve kipróbálnak mindent: barátságot, pártalálást, a családi élet elviselését, a nem létező társadalmi szolidaritás kikényszerítését, a bibliai engedelmesség, a „szeresd anyádat és apádat” parancsolatait. Mindezt punk aspektusból.

Egyszerre tekintik magukat egy elvirágzott mozgalom (szemlélet, világlátás, életérzés, szubkultúra) túlélőinek („punk is dead”), valamint saját majdani életük előőrsének.

A látható minták, az elkopott eszmék, a közönséges értékek, a hivatalos ideológiák nem vonzzák őket, a tizenkét éves lázadókat, akik hirtelen és nyers ítéletekkel tagadják a konvenciókat, ám tagadásaik csakhamar maguk is konvencióvá válnak: kinek melyik banda tetszik, melyik szám, az már az emberek ide-oda osztályozására szolgálhat. A zenei ízlés lenne a döntő? De hát egyáltalán zene ez? Két akkord és egy banda. Nem ének szól a próbateremben és a színpadon, csak szövegelés. A helyi lázadásokból (ezúttal épp a tesitanár ellen: „gyűlöld a sportot!”), globális jelszavakba fordul át a tarajosok lázadása. „Brezsnyev és Reagan” – mondják –, „nyasgem...” A rémrím gyerekes és kiábrándultan felnőttes egyszerre. Az anarchista gyökerű stílus szándékosan megbotránkoztató, durva, tagadó, becsmérlő. A „nincs egyenlőség” felismerése, a társadalmi integráció hiánya, amelynek útjait éppen most tévetegen keresik, kiábrándít a csonka családok, hipokrita és „béna szülők”, értetlen felnőttek korlátolt közegéből. Az igazi punk szembeköpi a világot. Meg a tükröt...

Külön tanulmányt igényelne a három 12-13 éves lány drámájában, hogy a kisgyerekség és a prepubertás határán mennyire éretlenek még, és mégis mennyire megérintettek. Szinte természetrajzi érdeklődéssel néztem ezt a ricsajos (tricsajos), meggondolkodtató svéd filmet. (Rendezte Lukas Moodysson.)

Bölcs István