Megmutatkozás

A filmes ranglétra valamennyi lépcsőfokát megjárt Cs. Nagy Sándor Láthatatlanok című dokumentumfilmjének a hőse az 1956-os szabadságharc legkülönlegesebb, legizgalmasabb és vélhetően legregényesebb fegyveres csoportja. A mecseki láthatatlanok november 3-án, valamint másnap, a szovjet csapatok bevonulásával alakult meg a komlói börtönből kiszabadult rabokból, akik a Mecsek hegyvonulatai között találtak menedékre és partizánharcos bázisra. (A film végre egyértelművé teszi: a Kádár-rendszer igaztalanul bélyegezte aljas banditáknak, lumpeneknek őket.) Kitartottak akkor is, amikor már csak a morális igazságért harcolhattak. Megölték a pécsi szovjet katonai parancsnokot, megtámadták a pécsváradi rendőr-főkapitányságot. Alapos terepismeretük révén gerillaharcot vívhattak a bukás utáni hetekben, mígnem november 16-án a vezetőjükkel, Horváth Jánossal nyugat felé vették az irányt. A Gazda fedőnevű Horváth az ellenállók maréknyi csoportjával november 22-én végül átlépte a jugoszláv–magyar határt. A szovjet katonaság, valamint a magyar rendőrség idővel felszámolta a felkelők maradék mecseki csoportját, 1957-ben pedig – Petrus József, az elsőrendű vádlott példastatuáló halálra ítélése mellett – változó mértékű börtönbüntetést róttak ki rájuk.

Cs. Nagy filmje, amelynek Sashegyi Zsófia újságíró volt a szerkesztője és dramaturgja, három volt szabadságharcos életútjának megrajzolásával járja körül a témát. A film létrejöttéhez azonban göröngyös út vezetett. Az alkotópáros önerőből és barátságból, valamint sajtókampánnyal megtámogatott közösségi finanszírozással, három-négyéves munkafolyamat eredményeként készítette el ezt a riport-dokumentumfilmet. A 10-15 millió forintos büdzsé viszont nem tette lehetővé, hogy tárgyukat kiforrva, több szemponton keresztül érvényesítve, változatos helyszíneken és csúcstechnológiával leforgatva járják körül. Tésenyi Ferenc, Farkas József és Lux Antal története azonban így is, úgy is érdekes, sőt, önálló játékfilmet vagy regényt is megérdemelne.

A Láthatatlanok alkotói nemcsak vállalkoztak rá, hanem sikerrel is abszolválták, hogy összehozzák ezt a három szépkorú, a világ különböző pontjaira vetődött férfit, majd négy hónap elteltével újabb közös emlékidézésre kérték őket. A pécsi Széchenyi téren nemcsak beavatják egymást és a nézőt az emlékeikbe, hanem Rontó Lili és Takács István Gábor szuggesztív, fekete-fehér animációjának köszönhetően az ellenállás napjai is megelevenednek. Nem könnyű interjúalanyokról beszélünk, és talán ez a csiszolatlanság adja az visszaemlékezések igazi értékét, amely hol a Molotov-koktélokkal vagy gránátokkal való támadást, hol a szovjet tankokból taposóaknának látszó, az úttestre lefordított tányérok bevetetését, hol pedig a fizikai korlátok leomlását (Farkas elmondja, hogy jobbára sem fáradtságot, sem éhséget nem éreztek az öt legaktívabb napjuk alatt) állítja középpontba. Persze, a második félidőben archív képekkel megtámogatva szó esik az ’56 utáni életükről is: a dokumentumfilm elmeséli, hogy Tésenyi többdiplomás, sikeres fogorvos lett Svájcban, Lux a stuttgarti képzőművészeti akadémia elvégzése után Európa-szerte megbecsült képzőművésszé vált, Farkas pedig előbb Új-Zélandon, majd Sydney-ben vágott bele jól fialó vállalkozásokba. Igaz,
Tésenyi nem érte meg a bemutatót, de még nem volt késő, hogy előlépjenek.đĐ

(Láthatatlanok, 52 perc)