Másolmányok

Először bizony húztam a számat, hogy persze, a Jolsvai kolléga maradhat a központban, én meg vicinálisozhatok le egészen a Hundertwasser-házig a Löwengasse végére, hogy ő nézheti a csillogó-villogó aranyakat számolatlanul a fényes múzeumi termekben, és ha kinéz az ablakokon, a királyi palotát látja, én meg foglalkozzak az értéktelen hamisítványokkal egy eldugott pincében, ahonnan az égvilágon sehová nem nyílik kilátás – hát hol az igazság, kérdeztem én elszontyolodva. De aztán felülemelkedtem magamon (nem is igen volt más választásom), és amikor végigjártam a Hamisítványmúzeumot, megvizsgálva minden ál-Rembrandtot meg ál-Picassót meg ál-Klimtet, már egyáltalán nem bántam meg, hogy rám esett a választás. A bécsi Hamisítványmúzeum tényleg unikális a maga nemében. Nemcsak a bemutatott művészeti álalkotások révén (amelyeknél azért különböztessük meg a másolatot a hamisítványtól – előbbinél a másoló vállalja státusát és nevét, utóbbinál azonban úgy tesz, mint ha ő volna az eredeti alkotó, és másolata az eredeti mű, ami a művészettörténet mezejéről rögvest a bűnüldözés mezejére taszítja a történetet), hanem a hamisitástörténet évszázados vázlatával is, valamint és legfőképpen a legnagyobb hamisítók élettörténetének és pályarajzának bemutatásával.

Önök hallottak már Han van Meegerenről, Eric Hebbornról, Tom Keatingről, Elmyr de Horyról vagy Edgar Mrugalláról? Ugye nem? Pedig korunk Leonardójáról, Rubenséről, Matisse-éről, Chagalljáról és Picassójáról beszélünk, ha róluk van szó: egészen konkrétan róluk. Őket (és sokakat másokat) utánozták e legtehetségesebb alkotók, hogy aztán zuggalériások és ál-művészettörténészek segítségével eladják műveiket a leggazdagabb gyűjtőknek és/vagy óvatlan múzeumoknak.

A gyűjtemény létrehozói azt állítják, napjainkra minden tizedik múzeumi műtárgy hamisítvány. Néha szebb, tökéletesebb, lenyűgözőbb, mint az eredeti.

Nádas Sándor