Macbeth feketén-fehéren: Shakespeare és a Lumière-galaxis

Színdarabot filmre átültetni rizikós vállalkozás, amióta csak színház, akarom mondani, világ a világ. Míg a nagyvásznon (szinte) korlátlan vizualitással, ismert és ismeretlen univerzumok képeivel, vagy éppen egyetlen aprócska szempillarebbenéssel mozgásban tartható a narratíva, a színpadon a történet elmesélése döntően a kimondott szavakra hárul. Tekintve, hogy a kulturális kánon Shakespeare-t még a színpadi szerzők között is kifejezetten beszédcentrikus alkotóként ismeri el, megállapítható: a lecke alaposan fel van adva annak, aki minőségi munkát akar az asztalra tenni e témában. (Ráadásul a Csillagpor vehemens Lándzsarázójának nagyhatású névrokona bő négyszáz évvel ezelőtt alkotott, amiből – minden tartalmi relevancia dacára – szinte automatikusan következik a kérdés: „meghagyni, vagy modernizálni?”.) Nem mintha ezen dilemmák komolyan visszatartanák a filmeseket: a nagy William a filmtörténet messze legtöbbet adaptált szerzője. Ha hinni lehet a statisztikáknak, műveiből több mint két és félszer annyi mozgókép fogant, mint az őt követő Csehov írásaiból.

Sok hűhó

A fentiekből értelemszerűen következik, hogy lehetetlen végigvenni a Shakespeare-filmkatalógus minden elemét, úgyhogy alább a teljesség igényét sutba dobva tallózzunk kicsit a vizuális gyöngyszemek között.

A „korai időszak” legveretesebb darabjai egyértelműen a brit színész- és rendezőlegenda, Laurence Olivier nevéhez fűződnek: 1944-es V. Henrikje egyenesen Churchill felkérésére készült, négy évvel későbbi Hamletje pedig máig az egyetlen Shakespeare-adaptáció, amely a Legjobb film-kategóriában Oscar-díjat ért. A klasszikus felfogásban Olivier méltó utódjának legtöbben Kenneth Branagh-t tekintik, már csak azért is, mert a ’80-as, ’90-es években az ő Shakespeare-triójához (V. Henrik, Sok hűhó semmiért, Hamlet) fűződik a bárd filmipari reneszánsza.

A népszerű szómágus művei több alkalommal szolgáltak alapként komoly politikai tartalmak prezentálásához: Mankiewicz 1953-as Julius Caesar-ja (melyben Marlon Brando alakítja Marcus Antonius-t) a McCarthy-bizottságok elleni burkolt támadásként is felfogható, A vihar Derek Jarman-féle adaptációjában pedig a másság megjelenítése kavart indulatokat. A Rózsák Háborúját bő 450 évvel későbbre, a fasizálódó harmincas évekbe transzponáló, 1995-ös III. Richard egyértelmű sztárja Sir Ian McKellen, aki a főszerepen túl forgatókönyvíróként is jegyzi (első) Richard Loncraine drámáját. A jeles Shakespeare-színész hat évvel Gandalffá válása előtt vállalta magára a mérhetetlenül gonosz és hatalomvágyó torzszülöttből véreskezű diktátorrá váló Gloucester szerepét, a vizuális jegyeiben fasiszta szimbolikát hordozó (néhol akár a Leni Riefenstahl-féle, az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust megörökítő filmet, Az akarat diadalát idéző) feldolgozás pedig máig élénk képeket égetett a mozirajongók retinájába.

A budapesti art-mozik kedvencei közé tartozott Tom Stoppard 1990-es tragikomédiája, a Hamlet történetét a két mellékszereplő sztorijának hátterében újramesélő Rosencrantz és Guildenstern halott, illetve Peter Greeneway következő évben bemutatott munkája, a Prospero könyvei. Utóbbi A vihar avantgárd reciklálása, animáció, opera, tánc és persze a Shakespeare-veterán John Gielgud közreműködésével. (Itt kell megemlíteni a francia új hullám egyik vezéregyénisége, Jean-Luc Godard 1987-es, experimentális Lear királyát: a csernobili katasztrófa árnyékában forgatott film minden idők egyik legmegosztóbb feldolgozása, amely az eredeti műhöz és annak szövegéhez csak lazán kapcsolódik: inkább az általa felvetett kérdéseket boncolja, mintsem a történet vonalát követi.)

Bár a források nem teljesen egyhangúak a leggyakrabban feldolgozott Shakespeare-alkotás kérdéskörében, abban nincs vita, hogy a veronai szerelmesek tragikus története a legnépszerűbb forgatókönyv-alapanyagok közé tartozik A Makrancos hölggyel már bizonyító Franco Zeffirelli 1968-as alkotása máig a szerelmesfilmek (egyik) etalonjának számít, Baz Luhrmann forradalmi vizualitású (és zenéjű), modern kori Romeo + Júliája pedig egészen új közönségrétegek megnyerését garantálta.

Rituálé

Természetesen magát a Macbethet is megfuttatták már párszor mozis körökben: a skót királydrámát a krónikák szerint először az amerikai mozgókép egyik úttörője, James Stuart Blackton vitte (néma)filmre 1908-ban, Coent megelőzően pedig Justin Kurzel próbálkozott vele utoljára. A két végpont között nyilvánvalóan voltak jobb és kevésbé eltalált próbálkozások (Tarr Béla 1982-ben például tévéfilmet rendezett belőle), de mindenképpen külön említést érdemelnek Orson Welles (1948), Akira Kurosawa (1957) és Roman Polanski (1971) értelmezései.

Welles – a Coen-mű kapcsán is sokszor hivatkozott – mindössze huszonhárom nap alatt forgatott filmje stúdiószinten meglehetősen alacsony költségvetéssel készült és bemutatásakor rengeteg támadás érte, lévén a korabeli kritika szentségtörésként fogta fel, hogy a rendező szabadon kezelte az eredeti mű sorainak, jeleneteinek sorrendjét. Welles a forgatáson nem először dolgozott az anyaggal, hiszen az 1936-ban New Yorkban bemutatott Voodoo Macbeth című színdarabja – amelyben a történetet Skóciából egy karib szigetre helyezte át, és kizárólag fekete színészek játszottak benne – bizonyos szempontból későbbi filmje előtanulmányaként is felfogható. (Az egy félreértésből kifolyólag kezdetben bojkottal, sőt, erőszakos cselekményekkel – köztük egy, a pályakezdő rendező ellen irányuló, borotvás támadással – fenyegetett, ám bemutatásakor zajos szakmai és kasszasikert hozó előadás tulajdonképpen Welles szédületes karrierjének első alapköve. Érdekesség, hogy a színreviteléről forgatott, azonos című mozi bemutatója szintén idén várható.)

Kurosawa Véres trónja a feudális Japánba helyezi át Macbeth történetét (akárcsak az 1985-ös keltezésű, a Lear királyt „japánosító” Ran). A rendező sokáig tervezte a második világháború idején a Felkelő Nap országában betiltott színmű megfilmesítését, ám Welles adaptációja miatt éveken át halogatta azt. Szerencsések vagyunk, hogy nem adta fel: a távol-keleti szigetországban a XVI. században (tehát Shakespeare korában) rendkívül népszerű Noh-színház tradícióit követő alkotást a szövegbeli változtatások ellenére sokan a valaha forgatott legjobb Shakespeare-feldolgozásnak tartják.

A mára a cancel culture által művészi identitásában is megkérdőjelezett Polanski véres jelenetekben bővelkedő, realista felfogású munkája több ponton is rokonságot mutat Welles dolgozatával: monológjait éppúgy narrációra használja, hasonlóan hangsúlyozza a vészlények mindenek feletti hatalmát, s a pszichologikus megközelítés helyett az ösztönök erejét hirdeti. A nagy stúdiók elutasítása után végül a Playboy kiadóvállalat által finanszírozott film bemutatásakor a sajtó és a közvélemény egyaránt a rendező felesége, Sharon Tate meggyilkolását citálta okként a nyers brutalitás gyakori megjelenítése kapcsán (a Macbeth Polanski első rendezése volt a Manson-banda két évvel korábbi rémtette után), és a sokkoló hatású mű – ha kritikailag később rehabilitálták is –, akkora bukást produkált, hogy az angol drámaíró művei jó ideig tiltott terepnek számítottak filmes körökben.

Az új évezred az ausztrál rendezőké: Justin Kurzel korhű adaptációját a később az Assassin's Creedbe is magával vitt sztárpáros, Michael Fassbender és Marion Cotillard neve fémjelzi, míg – a Romper Stomperrel Russel Crowe-t sztárpályára állító – Geoffrey Wright 2006-os mozija a modern korba, bandaháborúk, éjszakai klubok és drogok világába transzponálta a történetet.

Valóság sose ijeszt úgy

S hogy mindezek tükrében hová sorol az idősebb Coen-fiú aktuális projektje, a Macbeth tragédiája? Nos, a tizennyolc közösen írt és rendezett film után, életében először testvére, a hivatalos álláspont szerint jelen pillanatban inkább színházi darabok írására koncentráló – de a páros állandó zeneszerzője, Carter Burwell szerint a mozinak talán örökre búcsút intő – Ethan nélkül dolgozó Joel nem ijedt meg a feladattól és igazán emlékezeteset alkotott. Pedig Coen nem túl rutinos mások munkáinak filmre vitelében: eddigi pályája során rendszerint saját forgatókönyvből dolgozott és csak elvétve foglalkozott „hozott anyaggal” – igaz, utóbbiak közül a Nem vénnek való vidéket Oscarig vitte. Másfelől, a közös évek során a testvérpár a thrillertől a vígjátékon át a noirig megannyi stílusban kipróbálta már magát (sőt, a duónak szinte védjegyévé vált a zsánerekkel való játék), s ez a sokszínűség vélhetően jó felkészítőnek számított a Macbeth fekete-fehér drámájához.

Coen fő inspirációs forrásaként a nagyszerű angol színházi rendező, Trevor Nunn – Ian McKellen és Judi Dench főszereplésével készült – 1979-es keltezésű, Royal Shakespeare Company által elővezetett adaptációját említi (a tévéfelvétel fellelhető YouTube-on), de nem tagadható Welles, illetve a német expresszionisták hatása sem. Ezúttal szó sincs aktualizálásról, helyszínváltásról, átfogalmazásról: a Macbeth nyelvezetét megőrző, külsőségeiben mindenfajta modernséget nélkülöző tragédia cselekménye egyenes vonalon robog az elkerülhetetlen bukás felé. A formavilágában némiképp az Oroszlán télen ’68-as verziójára emlékeztető megvalósítás feltűnően színpadias (vagy tán a mozi hőskorát idézi): a kevés, elsősorban az atmoszféra megteremtésére koncentráló, a realitástól elszakadó helyszín és díszlet, a fény és árnyék erőteljes használata, a szimbolikus gesztusok mind ezt az érzetet táplálják.

A Coen-fiúk mindig is kényesek voltak munkáik képi világára, a Roger Deakins által magasra tett lécet ezúttal – az utóbbi évtizedben már velük is dolgozó, amúgy Amélie Poulain kinematográfusaként ismert – Bruno Delbonnel ugorja meg, akinek mágikus képei kiválóan erősítik a nyomasztó hatást. (Kathryn Hunter zseniális boszorkányfigurájának víz általi megtöbbszörözése már önmagában babérkoszorút érdemelne.)

Külön említést érdemelnek a színészek: az erőszakra hajló, ám hatalmi játékokban járatlan címszereplőt alakító, visszafogottságában is robbanásveszélyes Denzel Washington és az őt irányba állító, ám közös tettük súlya alatt megroppanó feleséget vibrálón megformáló Frances McDormand. Shakespeare egyiküknek sem ismeretlen terep, Denzel a Branagh-féle Sok hűhó semmiért Don Pedrójaként villogott, míg McDormand 2016-ban konkrétan Lady Macbethet adta színházi keretek között Conleth Hill (vagy, ahogy mindnyájan ismerjük: Lord Varys) oldalán, igaz, valódi férje akkor még elzárkózott a rendezői feladatok elől. A „jutalomjáték” könnyen válhat pejoratív kifejezéssé egy kritikában, úgyhogy maradjunk annyiban: mindketten komoly színészi eszköztár megvillantására kapnak lehetőséget a rendezőtől. đĐ

(Macbeth tragédiája, 105 perc, Apple TV+)