Lucifer Kőbányán

Azt gondoltam korábban, hogy Nyíri Zsolt voltaképpen epikus alkat: történeteket mesél a fényképezőgépével. Egy város történetét, meg egy nemzedékét (vagy többét), gyárakét, utcákét, neonreklámokét. Afféle jövő-menő ember, riporterbe oltott altruista. (Vagy fordítva.) Azt is gondoltam mindezért (most már látom: hebehurgyán), hogy könnyű dolog a kiállításairól írni: az ember megáll egy tetszőlegesen kiválasztott kép előtt, egy kicsit megrázza a mesezsákot, és kész is.

Most kezdhetem elölről a gondolkodást. Már harmadszor megyek körbe a kőbányai Kő-Café galériában, már elálldogáltam mind a huszonhárom fénykép előtt, már elolvastam az összes – nagyon is tudatosan választott – idézetet Nádas Pétertől, Sausic Attilától meg Sír William Braggtól, már értelmezem mindenféle módon a tárlat címét (Tér Fény Kép, ez a cím, három nagybetűs egyszótagos főnév, melyeket ha tetszőleges sorrendbe rendezünk kettesével, csupa értelmes szót kapunk ugyan – térkép, fénykép, fénytér stb. –, de nem biztos, hogy ezzel közelebb jutunk az igazsághoz), sőt, már megpróbáltam azonosítani a művek keletkezési helyét (hol segít ebben a cím, hol nem – néha nincs is), bizonytalanul annyit állapíthatunk meg mindössze, hogy valahol Budapesten vagyunk, napjainkban. De nem jutunk közelebb a megoldáshoz, ha a fekete-fehér meg a színes képek összefüggéseit keressük, sem akkor, ha arra keressük a választ, milyen technikával állította elő a képet a művész – hogy csak a „valóságnak” van szerepe ebben a sorozatban, vagy a számítógépnek is.

Az ember megy körbe-körbe, és egyre bizonytalanabb. És csak a sokadik kör után, amikor már a bőrén érzi ezt a bizonytalanságot, amikor már minden fogódzó odalett, amikor már csak a végső filozófiai kérdések maradnak, hogy fény és/vagy árnyék, akkor érti, vagy inkább érzi meg a tárlatlátogató, hogy ebben a krasznahorkais lételméleti traktátusban egy szépre szomjazó lírai lélek vacogó üzenete rejlik. Hogy fény nélkül nem érdemes, nem is lehet.
Minden más bizonytalan. Megrázóan az.