Lavór a gangon

Most, hogy lassan túl vannak a szokásos ibizai vagy görögországi nyaraláson, a gyerekek – szigorúan nyelvgyakorlási céllal – eltöltötték a maguk egy hónapját Londonban, és azok is hazatértek, akiknek a válságra való tekintettel ezen a nyáron csak két hét Balaton és némi vitorlázás jutott – fejezzük be a kormányzati stílusú mellébeszélést, és váltsunk komolyra.

A helyzet az, hogy nemigen utazik már a magyar. Nem kedve nincs hozzá, hanem pénze. Az egyik biztosítótársaság megrendelésére készült nyár eleji felmérés szerint – akkor még – a magyar lakosság 47 százaléka tervezett nyaralást. Az cég kutakodásaiból az is kiderült, hogy az üdülni szándékozók (vagy tudók) többsége – az összes megkérdezett 37 százaléka – belföldön pihenne, és szinte mindegyikük valahol vízparton tervezte tölteni a szabadságát.

A megbízó sajátosságaiból adódóan a felmérés kérdései arra is kiterjedtek, miféle kellemetlen meglepetésektől tart a magyar a pihenés napjaiban – leszámítva persze a családi büdzsén esett mély sebeket. Arról viszont szó sem esett, hogy a szavak jelentésének e gyorsan változó világában voltaképp mi számít nyaralásnak, üdülésnek. Például a saját kerület határának átlépése már az-e, a Városligeti vagy az Omszki tó széle vízpart-e, s mert nem került szóba, a levegőben maradt az a kérdés is, hogy végső esetben vízpartként vehető-e számításba a statisztikában a gangra kitett lavór, a mellé állított hokedli, a földön néhány tavalyi csekkel és lejárt reklámújsággal.

Azok az átlag fölötti keresetűek és új trafikosok, akik a kormányzat sikereinek köszönhetően az idei nyarat nem Érd-Alsón vagy Vecsésen, távoli rokonok ki tudja miféle ismerőseinél kénytelenek tölteni, és megfogadják az olcsó nyaralás jegyében írott újságcikkek ajánlásait, még válogathatnak is. Spóroljanak a benzinnel, és rakják tele kocsijukat soha nem látott, de ugyanoda tartó ismeretlenekkel, lehetőleg vidéken, magánházaknál béreljenek szállást, s legyen tele a hűtőtáska előre lesütött húsokkal, a kesztyűtartó pedig májkrémkonzervekkel, válasszák az utószezont vagy az albán tengerpartot, de ott is az ingyen strandokat, amelyek listája akár a világhálóról is letölthető.

S ha netán már erre sem telik, ott vannak a virtuális utazások. Ha takarékossági okokból eddig még nem mondták le családi előfizetési csomagjukat az elmúlt hetekben csalás miatt hatvanmillió forintra megbírságolt kábeltévé-társaságnál, még válogathatnak is a természetfilm-csatornák egzotikus tájakról küldött tudósításai között. Ez persze snassz, hiszen ezeknek a filmeknek a jóvoltából bárki „utazhat” így, és akkor nincs mivel ámulatba ejteni a rokonokat, ismerősöket. Más a helyzet, ha nemcsak térben, de időben is mozoghatunk, például a Scolar Kiadó már ötödik köteténél tartó sorozata segítségével, Ezek a könyvek Utazzon a történelemben gyűjtőcím alatt egyszerre kínálják a távolság és az időutazás lehetőségét, mégpedig – ahogy az a címekből is kiolvasható – igazán költségkímélő módon.

A kiadó – egy angol könyves vállalkozás ötletét átvéve – az ókori Athénba, Rómába és Egyiptomba, illetve Shakespeare Londonjába és a reneszánsz Firenzébe viszi el olvasóit, az akkor forgalomban volt fizetőeszközökben számítva napi öt drachmáért, ugyanennyi denariusért, garasért, forintért vagy debenért. Ugyanolyan olcsó utakat ígér tehát, mint a Kádár-kor a csóró, hátizsákos magyar turistáknak, azzal a különbséggel, hogy itt nincs mód zokniban, Sokol-zsebrádiótokban és egyéb, csak a vámosok által ismert titkos helyeken elrejtett dollárokat, nyugatnémet márkákat és csehszlovák koronákat vinni magunkkal az éhenhalás elkerülése végett.

Tökéletes útikönyv-sorozatról van szó, olykor napjaink bédekkereinek paródiáiról, hiszen az utazási előkészületektől az éghajlaton, a hely politikai és kulturális sajátosságain át a főbb látnivalókig, az árakig és a szuvenírek vásárlásáig szinte mindenre eligazítást, tanácsot kapunk. Ráadásul hasznos, a társalgási alapkifejezéseket tartalmazó alapszótár egészíti ki a köteteket. Egyiptomban például ilyen, az időutazó számára szinte naponta kellhető panelokkal lát el minket, mint a „mer pai-i áá”, ami magyarul annyit jelent: beteg a szamaram.

Az apró fordítói vagy szerkesztői tévedésektől eltekintve (kukorica-fejadagot emleget a Róma-kötet, holott akkoriban, miután Amerika nem is sejtett hely volt Európa számára, így a kukorica is, vagy a bonyolult mértékrendszereknek a magyarra való átültetésével járó bonyodalmak) szórakoztató és vicces, olykor a napilapokat idéző olvasmány ez az öt könyv. Megkönnyíti használatukat a tárgymutató; a kiállításuk igényes, a képanyagot és a forrásjegyzéket nem érheti kritika. Bátran gyermek kezébe is adhatók, ha a Róma-kötet bordélyokról szóló oldalait leragasztjuk a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával vagy a császár képével. Mindazonáltal szögezzük le: mindenképpen nélkülözhetetlen és mulatságos információkat tartalmaznak a józsefvárosi bérház körgangján, a hokedlin ülve, lábát a lavórban áztató, a nyaralást az idén magának és a családjának megengedni képtelen polgár – bocsánat: a zember – számára.

S ha már így visszakanyarodtunk a szomorú jelenbe, csak remélni tudom, hogy a Scolarnál dolgoznak már a sorozat folytatásán, és készül az Orbán jelenkori Magyarországa napi öt forintból című kötet. Tanácsolom, húzzanak bele. Kapós lenne. Milliók várják.