Lavina
Szép hosszú film. Elébb azt gondoltuk, már akkor befejeződik, amikor Tomas, a kínlódó apa nagyot ordít szemben a hófallal, keserveset (mint Zampano az Országúton tengerparti éjszakájában), vagy amikor a család szétszóródik s felolvad a ködben a hegyoldalon, szinte elvész. De nem. Még van mindig néhány magyarázkodó snitt, s végül egy kétbalkezes buszsofőr. (Hogy ő melyik filmből keveredett ide, s minek, ki tudja?)
A fő kérdés: el kell-e válni egy „gyáva” apától, aki elhordja az irháját egy lavina elől? Egyáltalán: meddig a miénk ez az irha, s mettől másé, a családé? (Olyan hamar lesz ufó belőlünk. Elég hozzá egy passzentos bukósisak, egy irizáló hószemüveg, egy vízhatlan sícucc, s már nem ismerünk magunkra. Vagy a másikra. Sem.)
Pedig ez a film reflexióképes: másról sem szól, csak hogy mit szól hozzánk a másik, mi mit szólunk ehhez, magunkhoz és egyáltalán. Azok vagyunk-e a hegyen, akik a völgyben voltunk, vagy mások?
A filozofikus kérdésfeltevés nem szül telivér történetet, inkább afféle laboratóriumi mintavételt látunk számos szép havas csúccsal. Ám hiányzik mögüle a skandináv irónia, a groteszk játék. Férfi hőst ennyire hosszan zokogni hagyni – kínos! Az egymásra hanyatló szülők és gyerekek szipogó emberhegye – csak illusztráció a „hit, remény, szeretet, karácsonyi mellékletre féláron” Karinthy-szlogenhez. A gyerekek e családi drámában inkább mozgó-duzzogó dramaturgiai kellékek, mintsem valódi szereplők. (Olyanok, amilyeneknek elképzelünk hasonló korú ivadékokat. Holott lehetne ennél több!)
Egy „titkos legyezőcsapás” (minek ide lavina?) a kristályvázát is képes megrepeszteni, megírta már 1901-ben Sully Prudhomme, az első irodalmi Nobel-díjas. Az esetlegesen kipattant titkoktól szétfeszített, ám mégis összeabroncsozott házasság csődjét meg vacogtatóbban fogalmazta össze Albee a Nem félünk a farkastól című viviszekcióban.
Ez olyan közepesféle, múló lavina. Túlélhető.
(Rendezte: Ruben Östlund.)
Bölcs István
