Ezek voltak az idei év legjobb mozifilmjei

A 168 összegyűjtötte az idei év legjobb mozifilmjeit, amiket kár lenne kihagyni.

2021. december 29., 12:00

Szerző: ,

Míg a tavalyi évben szinte csak a streaming-szolgáltatók kínálatába érkeztek filmek a mozik bezárása miatt, 2021-ben már komolyabb kínálatból válogathattak a filmszínházak szerelmesei. A nagy stúdiók mellett idén szerencsére a kisebb művészfilmek is labdába tudtak rúgni, hiszen a mozikba visszatérő emberek már nem pusztán a filmcímek miatt tértek be a vetítésekre, hanem amiatt is, hogy életben tartsák a mozi varázsát. A 168 összegyűjtötte az idei év legjobb filmjeit.

Dűne (Dune: Part 1)

Denis Villeneuve, az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezője nem kis fába vágta a fejszéjét azzal, hogy nagyvászonra álmodta Frank Herbert klasszikus történetét, a Dűnét. Nem ez volt az első próbálkozás, hogy mozgóképes formában dolgozzák fel az egyik leginkább megfilmesíthetetlennek tartott filmet, 1984-ben a korszak egyik nagy rendezője, David Lynch vágott bele a Dűne-franchise adaptálásába. Azonban a várva-várt siker elmaradt, sőt, minden idők egyik talán legrosszabb sci-fije született meg. Villeneuve azonban tanult elődje hibájából. A kanadai rendező, számolva azzal, hogy a több kötetből álló történetet lehetetlen egyetlen filmbe beleszuszakolni, már a stúdió jóváhagyása előtt úgy tervezte, több részből fog állni az alkotás. Ennek eredményeképp pedig egy rendkívül könyvhű, komótosan építkező tudományos-fantasztikus mestermű első részét sikerült letennie az asztalra, ami valójában majd a 2023-ban második résszel együtt lesz igazán átélhető és megérthető. 

A nagyrészt Magyarországon forgatott film igazi sztárparádéval kecsegtet, ugyanis napjaink legismertebb színészei kapnak helyet a történetben, olyanok mint Josh Brolin, Jason Momoa, Zendaya, vagy épp Timothée Chalamet. A cselekmény szerint a távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk, ahol a nagy dinasztiák az Arrakis bolygó feletti uralomért harcolnak. Az Atreides-ház örököse, Paul azonban a jóslat szerint megváltóként vonul majd be a történelembe, azonban számos fenyegetést kell ehhez előbb legyőznie. A filmben látható színészi munka mellett a bemutatott tájak és harcok is szemkápráztatóak, Hans Zimmer feledhetetlen filmzenéje pedig hetekig fog még duruzsolni a nézők fülében.

Francia kiadás (The French Dispatch)

Aki ismeri Wes Anderson (Grand Budapest Hotel, Kutyák szigete) rendező korábbi munkáit, az pontosan tudja mire számíthat tőle: hihetetlen színészi gárda; nanoszekundumra pontosan megmunkált színház-szerű filmélmény; no meg persze rendkívül színes díszletek. A brit rendező a Francia kiadásban mindent felvonultat ezekből, a sok apróbb történetszálból álló cselekményt pedig egyetlen nagy egész alá hozza össze a fináléban. A történet ugyanis egy amerikai magazin mellékleteként megjelenő Francia kiadás elnevezésű lap szerkesztési munkálataiba enged betekintést, mindezt úgy, hogy az egész film értelmezhető egy szerelmes levélként az újságíráshoz, az emberi kíváncsisághoz. Egy fikciós francia kisváros történéseit gyűjtik össze egy lapszámba a szerkesztők, amelybe fellelhető művészeti értekezés, kisvárosi idegenvezetés és történelmi kitekintés is. Mindezt pedig egy olyan színészi gárda támogatja meg, akik közt ott van a kétszeres Oscar-díjas Frances McDormand, Tilda Swinton, Benicio del Toro, Owen Wilson, Adrien Brody és még sorolhatnám... 

Spencer

A film Diana hercegné 1991-es karácsonyi ünnepét mutatja be, mely során végleg elhatározza, maga mögött hagyja a brit királyi családot. A történet elsősorban Diana őrlődését mutatja be, amelyet a királyi család által jelentett nyomás, a hihetetlen mértékű médiafigyelem, valamint Károly herceggel való elhidegült kapcsolata vált ki belőle. Az alapvetően életszagú történetet ugyanakkor fikciós elemekkel is megszórják: Diana hallucinációit, korábbi, házasság előtti élete utáni vágyódását is láthatjuk, valamint későbbi halálának előjeleire is utalást tesz a film. 

A legtöbbek által az Alkonyat-trilógiából ismert Kristen Stewart élete alakítását nyújtja ebben a magával ragadó, művészi pontossággal megformált filmben.

Pablo Larraín chilei rendező nem először készített filmet híres feleségekről, a 2016-ban Natalie Portman főszereplésével mozikba került alkotása ugyanis Jackie Kennedy, férje meggyilkolása utáni időszakát mutatja be, mely során egyszerre kell helyt állnia anyaként, politikai szereplőként, valamint fenntartani férje hagyatékát. A Spencer nem egy átlagos mozifilm: lassú a tempója, nincsenek túlgondolva a párbeszédek, Diana bulémiája miatt a film jó része a vécén játszódik, mégis átélhető és emberi.

A 168 kritikája az alábbi linken olvasható el a filmről.

Minari: A családom története (Minari)

A távol-keleti filmgyártásra sokáig nem irányult valódi figyelem Hollywoodból, azonban ahogy azt az elmúlt évek tapasztalatai is mutatják, a dél-koreai filmekre már a szakma krémje is felfigyelt. Ezt bizonyítja, hogy 2020-ban Bong Joon-Ho filmje, az Élősködők történelmet írt az Oscaron. A dél-koreai rendező filmje ugyanis az Oscar-gálák történetében először hódította el idegennyelvű filmként a legjobb filmnek járó díjat is, emellett további három elismerést is bezsebelt. A rá következő évben pedig a Minari volt az a koreai film, amire felfigyelt a világ. Lee Isaac Chung rendező ugyanis saját gyermekkori "élményeiből" készített filmet, amelyben egy bevándorló család kétségbeesett alkalmazkodási kísérletet mutatja be a nézőnek, mindenféle művészi klisé és mesterkéltség nélkül.

A lélekreszelő dráma nemcsak a szülők szempontjából mutatja be, miért megterhelő ha az embert lesajnálják, vagy kinézik a közegből, de a gyermekek szemén keresztül is láttatják a nyolcvanas évek széttört amerikai álmát. A film rendkívül érdekes témákat dolgoz fel: bemutatja az Ázsiában természetesnek ható, az USA-ban viszont szokatlannak számító sokgenerációs családok együttélését, de a bevándorlók azon dilemmája is felmerül, hogy bele kell-e száz százalékban simulni az új közegünkbe, ezzel feladva népi hagyományainkat, vagy sem. A Minari egy rendkívül értékes film, amelyet már csak azért is érdemes megnézni, mert ilyen érzelmeket biztosan nem tud felszabadítani a nézőben egy átlagos amerikai dráma. 

A 168 kritikája az alábbi linken olvasható el a filmről.

Pókember: Nincs hazaút (Spider-man: No Way Home)

Az év végére megérkezett a Marvel Filmes Univerzum új időszámításának eddig legfényesebben csillogó ékköve is, Tom Hollanddal a főszerepben. A Pókember: Nincs hazaút egyből a második rész után veszi fel a fonalat, amikor is a világ tisztában van már Pókember kilétével. Ezt követően a hálószövő Doctor Strange segítségét kéri, hogy rendbe hozza az ő és a körülötte lévők életét megkeserítő hibát, azonban egy véletlen következtében a Marvel-éra előtti Pókemberek főgonoszai is visszatérnek, ahogy azt már az előzetesben is láthattuk. Spoilerek nélkül ennél tovább nem lehet mesélni a történetet, de annyit elárulhatunk: talán még egy Marvel-film sem volt ennyire csavaros.

Egészen biztos, hogy a valaha volt leghosszabb Pókember-film – a maga két és fél órás játékidejével – a legtöbb rajongó igényeit ki fogja elégíteni, erre ugyanis látványosak bazíroztak a készítők: több meglepetés karakterrel és számtalan húsvéti tojással kedveskednek a hálószövő kalandjain felcseperedett nézőknek. Hogy ez a rengeteg utalás és "belsős poén" mennyire fog rezonálni az átlagos mozinézői igényekkel, az kérdéses, de hogy a rajongók számára kihagyhatatlan ez a film, az 100 százalék. Másrészt az egész Filmes Univerzumra kihatással lesz a filmben látott kalamajka, amire még magunk sem tudjuk, hogyan találnak majd megoldást a Föld legnagyobb szuperhősei. Utóirat: a stáblista utáni jelenteket sem érdemes kihagyni!

Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman)

A nagysikerű sorozat, a Killing Eve rendezője, Emerald Fennel ismét egy női szemszögöt egyedien bemutató alkotással rukkolt elő, ezúttal egy mozifilm formájában. Az Ígéretes fiatal nő első blikkre lassú drámának tűnik, ez azonban csak a látszat. A főszereplő, Cassie (Carey Mulligan) fiatalon az a lány volt, akiről mindenki elhitte, sokra viszi majd. A film szép lassan adagolja, hogy valami nem stimmel Cassie-vel, a néző szinte a bőrén érzi a lelki szétesettséget a színésznő remek játékának köszönhetően. Kiderül, hogy Cassie élete akkor siklott ki, amikor barátnőjével visszafordíthatatlan tragédia történt. Ezután a kiégettségbe menekült, amelynek egyik tüneteként éjjelente furcsa, szinte hátborzongató játékot űz a különböző szórakozóhelyeken fellelhető férfiakkal. Ahogy halad előre a történet, a feszültség egyre fokozódik, míg végül a főszereplő bosszúja és egyben lelki békéje megdöbbentő és lélekpusztító végkifejletben teljesedik be. 

Free guy

Ez az a film, amelyet mindenkinek ajánlunk, ha könnyed kikapcsolódásra, mégis mesterien szőtt történetre vágyik. Már az garantálja a felhőtlen szórakozást, hogy a főszereplőt Ryan Reynolds alakítja – szokásos humorát és szerethető manírjait bevetve. A történet szerint egy viszonylag unalmas mókuskerékben tengődő banki dolgozó ráébred, hogy valójában egy videojáték mesterséges karaktere, akit a játékosok kényükre-kedvükre bánthatnak, verhetnek meg, gyilkolhatnak le minden egyes nap. A saját létezésének értelmetlenségéből fakadó kezdeti csüggedés után Guy hamar új erőre kap, és elkezdi a saját törvényei szerint alakítani a játékot. Miközben ő öntudatra ébredve hősködik a játékban, a fejlesztőkön és a kiadón keresztül a való élet párhuzamos történéseibe is bepillantást nyerünk. A látszat ellenére a film nemcsak egy kellemes kaland-vígjáték szerelmi szállal és bőven mért humorral fűszerezve, de érdekes boncolgatása a mesterséges intelligencia és a digitális világ megfoghatatlan rejtélyeinek. 

A 168 kritikája az alábbi linken olvasható el a filmről.

Az utolsó párbaj (The Last Duel)

Kosztümös filmekből Dunát lehet rekeszteni, de Ridley Scott bebizonyítja, hogy még mindig lehet frissen és vérpezsdítően bemutatni a múltat. Az igaz történetből táplálkozó Az utolsó párbaj különlegessége, hogy egyetlen történetet mesél el a három főszereplő szemszögéből. Az alaphelyzet szerint adott a 14. század Franciaországa, ahol Jean de Carrouges (az Oscar-díjas Matt Damon) és Jacques Le Gris (a kétszeres Oscar-jelölt Adam Driver) barátságból viszálykodássá fajult kapcsolatának körülményeit követhetjük végig, miközben egy nagyon fontos témát is feldolgoz a rendező: a történelem nőalakjainak teljes kiszolgáltatottságát és a 14. századi gondolkodók nőkkel kapcsolatos tévképzeteit. A Jodie Comer által alakított női főszereplő szemszögén keresztül válik a film igazán drámaivá, és ezen a ponton nyer a mű első fele valódi értelmet. A címet is szolgáltató végső párbaj mindent eldönt, míg végül letaglózva távozhatunk a vászon elől. A világhírű rendező olyan alkotása ez, amelyen még napok múltán is töprengeni fogunk.

Nincs idő meghalni (No Time To Die)

Egy újabb gonosztevő, újabb gyönyörű ruhák és helyszínek, újabb kaland: egy újabb Bond-film Daniel Craig főszereplésével és Cary Joji Fukunaga rendezésében. Habár a film elején láthatjuk, hogy a 007-es ügynök mondhatni önkéntes nyugdíjba vonult Jamaicán, nem tart sokáig az édes semmittevés. Felbukkan ugyanis egy veszélyes technológia, amely egy megszállott kezébe kerülve az egész világra romlást hozhat. James Bond a saját múltjával is megküzdve, de egy új jövő lehetőségét üldözve harcol a végsőkig, ahonnan talán most az egyszer nincs visszaút. Vagy mégis? A rendező a magával ragadó képi világ és könnyfacsaró dramaturgia egyvelegével igazán emlékezetes, nagyszabású alkotása még az ügynök sokadik kalandját is izgalmassá varázsolja. A zene csak hab a tortán, amelyet a méltán elismert Hans Zimmer jegyez, a főcímdalt pedig ezúttal a pimaszul fiatal Billie Eilish előadásában hallhatjuk. Igazi hamisítatlan klasszikus akciófilmet kapunk luxus-csomagolásban.

A 168 kritikája az alábbi linken olvasható a filmről.

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last night in Soho)

Talán az idei év egyik legkülönlegesebb hangulatú mozifilmje Edgar Wright pszichothrillere, az Utolsó éjszaka a Sohóban. Eloise (Thomasin McKenzie) egy különc, visszahúzódó fiatal lány, aki Londonba költözik, hogy kövesse az álmait, és divattervezőnek tanuljon. A városi forgatag, a bulizós szaktársak és a magány megnehezíti Eloise beilleszkedését, aki szinte semmilyen közös hangot nem talál saját generációjával. Nemsokára azonban furcsa dolgok történnek: a lány éjszakánként az 1960-as évek Londonjában jár-kel, követve egy feltörekvő énekesnő (Anya Taylor-Joy) kalandjait. Azonban szép lassan kiderül, hogy nem minden olyan csillogó és felhőtlen, mint amilyennek elsőre tűnik... A film első felében a rendező kimérten adagolja a feszültséget, a végéhez érve pedig elképesztő váltás történik, és csak kapkodjuk a fejünket a 60-as évek zenéire megelevenedő horrortól. Ne akkor nézzük ezt a filmet, amikor éppen csendes elpilledésre vágyunk, mert ez az egyik legőrültebb utazás az elmúlt egy év mozifilmjei között.

(Kiemelt kép: Disney, Sony, Searchlight Pictures, Warner Bros, A24)

Február 4-én A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa közös megrendezésében ismét megtartják a koncertszezon egyik legpördősebb, legintenzívebb fesztiválját, a Prokofjev-maratont. Az egynapos fesztiválon lesznek nagyzenekari koncertek, intim kamarazene, filmvetítések és ingyenes hangversenyek is.

Európában is egyedülállóan veszélyeztetett múzeum és kulturális tér lett a budapesti, az államszocialista rendszer művészeti értékkel is bíró szoboralkotásait egybegyűjtő Memento Park, derült ki az intézmény közleményéből.

Az Adult Swim kedd este bejelentette, hogy minden együttműködést megszakított Justin Roilanddal, miután az ügyészség testi sértéssel és személyes szabadság korlátozásával vádolta meg az egyik legnépszerűbb animációs sorozat társalkotóját.