Amikor egy tragédiát csak egy másik tragédiával lehet megakadályozni

A távol-keleti filmgyártásra sokáig nem irányult valódi figyelem Hollywoodból, azonban ahogy azt az elmúlt évek tapasztalatai is mutatják, a japán, illetve dél-koreai filmekre már a szakma krémje is felfigyelt. 2018-ban a Gyújtogatók című film nyert a cannes-i filmfesztiválon, 2019-ben a Bolti tolvajok kapott jelölést a legjobb idegennyelvű film díjára az Oscaron, 2020-ban pedig Bong Joon-Ho filmje, az Élősködők írt történelmet. A dél-koreai rendező filmje ugyanis az Oscar-gálák történetében először hódította el idegennyelvű filmként a legjobb filmnek járó díjat is, emellett további három elismerést is bezsebelt.

Az ázsiai filmekre tehát az elmúlt években valóban érdemes időt fordítani, ugyanis az átlag néző számára rengeteg olyan élményt tud adni, mint amilyet egy amerikai rendezőtől nemigen várhatunk el. Ez annak is köszönhető, hogy a távol-keleti filmgyártás egészen más eszköztárat használ a rendezői víziók bemutatására, ahogy a színészek is másféle megközelítést alkalmaznak egy-egy szerepnél.

Ez pedig úgy tűnik, hogy idén kifizetődővé vált, ugyanis Lee Isaac Chung, a Minari című film rendezője több kategóriában is jelölést kapott az Oscarra. Többek közt sikerült elérni, hogy a főszerepet játszó Steve Yeun legyen az első olyan ázsiai színész, akit főszereplőként jelölnek díjra, mintegy húsz év után. További érdekesség, hogy az idei Oscar-gála olyan szempontból is történelmet írt, hogy először jelölnek két ázsiai-amerikai színészt a díjra, Steve Yeun mellett Riz Ahmed is jelölést kapott a Sound of Metal című filmért, amelyben egy hallását elveszítő dobost alakít.

A koronavírus-járvány miatt kevesebb nagy költségvetésű stúdiófilm érkezett a versenynaptár kínálatába, ez pedig úgy tűnik, lehetőséget biztosított a kisebb művészfilmek számára. Ez kifejezetten üdítően hat azután, hogy néhány éve még gigászi stúdiók, mint amilyen a Disney, azért kampányoltak, hogy hozzanak létre külön díjat a populáris filmek számára.

Lee Isaac Chung önéletrajzi ihletésű filmje, a Minari egy, a nyolcvanas évek Amerikájában szerencsét próbáló koreai bevándorlócsalád életébe enged betekintést, akik egy jobb élet reményében, no meg a természet közelsége miatt Arkansasba költöznek, hogy ott egy farmot hozzanak létre. Igaz, ez leginkább az apa, Jacob (Steve Yeun) elhatározásából adódik, akinek rögeszméjévé válik, hogy minden áron sikeressé kell tennie a vállalkozását - akár a házassága árán is. A kettejük közt lévő feszültség és elidegenedés azonban egészen új szintre ér, amikor párja, Monica (Yeri Han) édesanyja, Soonja (Yuh-Jung Youn) a családhoz költözik. A több generáció együttélését a gyerekek is nehezen emésztik meg, kifejezetten a kisebbik gyermek, David (Alan S. Kim), akinek személyisége szöges ellentétben áll a nagymamáéval.

 

 

 

A film rendkívül okosan, mégis, nem túl szájbarágósan mutatja be az ázsiai bevándorló szülők és gyermekek kálváriáját. A beilleszkedést ugyanis nagyban megnehezíti, hogy kisebbségként a helyi szokásokhoz kell alkalmazkodniuk, valamint az is, hogy az átlag amerikaiak számára kifejezetten szokatlan ilyen szinten a generációk együttélése. A rendkívül barátságos, és a családanyához hasonlóan mélyen vallásos közösség viszonylag gyorsan befogadja őket, azonban a családon belül komoly konfliktus lesz az elamerikanizálódás vagy az ázsiai gyökerekhez való visszanyúlás dilemmája. Ezt nyelvi eszközökkel is rendkívül jól szemlélteti a félig koreai, félig angol nyelven játszódó film.

A film előrehaladtával lassan ráébredünk, hogy az összes szereplővel rendkívül könnyű az azonosulás, melynek oka, hogy egyik karakter sem számít főszereplőnek, ugyanakkor mindegyikük az.

Leginkább a központban mégis David - akit az az Alan S. Kim formál meg, aki alakításáért mindössze 7 évesen megkapta a legjobb fiatal színésznek járó Critics' Choice Awardot - áll, akinek karaktere és karakterfejlődése is szögegyenes ellentétet mutat a nagymamáéval. David ugyanis szívbetegsége miatt sosem élvezhette ki a gyerekkorát úgy, ahogy kortársai, azonban nagymamája útmutatására felismeri lelki és fizikai hibái közt az összefüggést, amelynek hatására gyógyulni kezd - míg nagyanyja nevelés terén válik felelős felnőtté. A film konklúziója pedig bizonyítékot szolgáltat arra, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor egy tragédiát bizony csak egy tragédia árán lehet megakadályozni.

A Minari egy olyan film, amit nem nagyon szoktak napjainkban készíteni. Egy családi dráma, ami hitelesen, meghatóan, mégis szórakoztatóan mutatja be a karaktereit. Nem akar nagy megfejtéseket átadni, nem vág neki nagy premisszával a cselekménynek, mégis úgy érezzük a megtekintés után, hogy többek vagyunk. No meg persze bemutatja, az amerikai álom bizony igen törékeny lehet sokak számára. A film tehát abszolút illeszkedik az A24 stúdió eddig is kiemelt minőséget képviselő darabjai közé - és az sem kizárt, hogy komoly díjakkal távozhatnak majd a készítők az április 26-án megrendezésre kerülő Oscar-gáláról.