James Bondnak nem való a nyugdíjasélet - Nincs idő meghalni kritika

Két évnyi küzdelem után végre mozikba került a Daniel Craig főszereplésével készülő utolsó James Bond film. Ugyan már a 2015-ös Spectre vegyes fogadtatása után is arról beszélt a színész, hogy többet nem ölti magára a 007-es ügynök szerepét, végül csak sikerült meggyőzni. Bizonyos szemszögből érthető is, hogy mivel. A Spectre ugyanis csak hellyel-közzel zárta le a karakter történetét, nem véglegesen. A Nincs idő meghalni című mozi azonban végleg pontot tesz James Bond kalandjaira. Ebben a masszív, több mint 2 és fél órás filmben - amivel egyébként messze a leghosszabb James Bond filmnek számít - ugyanis találkoznak a korábbi kalandok történetszálai, szóval a teljes megértéséhez nem árt, ha ismerjük az ezt megelőző filmeket is.

Hangulatában messze a legszemélyesebb darabnak tekinthető a Nincs idő meghalni, ugyanis Bond szerelmi életébe, és személyiségébe is mélyebben beleláthatunk, mint a korábbi darabokban. Legalább is ez lett volna a terv. De a megvalósítás inkább tűnik felületesnek, egyes jelenetek pedig rendkívül elnyújtottnak. És ez tulajdonképpen az egész filmről elmondható. A történet ugyanis közel sem annyira okos, vagy fordulatos, hogy az indokolja a 165 perces játékidőt, a legnagyobb baj mégis az, hogy egy ilyen hosszú filmet nem tud egyedül a vállán cipelni a címszereplő. Bond mellett ugyanis egyetlen épkézláb új karakter sem tűnik fel, aki túl tudna mutatni a kemény egysoros beszólásokon. Sem a Rami Malek által megformált főgonosz (Safin), sem pedig a Bondtól a stafétát átvevő Lashana Lynch (Nomi) nem tesz elég komoly benyomást a nézőre.

Fotó: Nicola Dove - Danjaq - Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) - Universal Pictures - Eon Productions via AFP

A történet szerint a legendás 007-es ügynök már a nyugdíjas éveit tölti a nyaralójában, mikor felkeresi Felix Leiter (Jeffrey Wright) a CIA-től, hogy ugyan segítsen már nekik megtalálni egy elrabolt orosz tudóst. Nagy nehezen, félredobva a pihenést, James Bond újra magára húzza öltönyét, a nyomozás során pedig egy rendkívül veszélyes tervet dédelgető főgonoszra bukkan, aki furcsa mód sok mindenben hasonlít az ügynökre. Nyilván nem maradhatott ki a cselekményből, hogy Bondot a cselekmény során vagy ötször-hatszor elárulják, viszont nagyon túlhasználták ezt a trükköt, és sajnos kevesebb figyelmet fordítottak magára a történetre. A nyomozás ugyanis sajnos közel sem olyan izgalmas, mint Daniel Craig korábbi filmjeiben, ráadásul már az első órában túljutunk a csúcsponton a látvány terén is.

A James Bondot alakító színészre most sem lehet panasz: hanyag eleganciával, jó humorral, masszívan alkoholizálva hódítja meg a gyönyörűbbnél gyönyörűbb nőket, ahogy az minden egyes férfi sztereotípián alapuló akcióhős-történetben „elvárt". Craig viszont a drámát is jól elő tudja adni, átérezhető az őrlődés, amin átmegy, éppen csak senki nincs aki fel tudná venni vele a versenyt ebben a filmben.

A főgonoszt megformáló, Freddy Mercury alakításáért Oscar-díjat nyerő Rami Malek korábban azt nyilatkozta, egyiptomi származású színészként nem akar hozzátenni a rasszista sztereotípiákhoz, ezért nem fog olyan filmet elvállalni, amiben egy megalomán terroristát kéne megformálnia. Erre ebben a filmben egy megalomán terrorista szerepét vette magára.

A főgonosznak semmilyen valódi célja nincs, folyamatosan hangzatos közhelyekben beszél, és ha ez nem lenne elég, még az arca is sérült, ami valamiért visszatérő klisé a Bond-franchise-ban.

Fotó: DANJAQ - METRO-GOLDWYN-MAYER (MG / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP

A sok negatívum között azért érdemes megemlíteni, hogy a film kiváló pillanatokat is tartogat. Egyrészt, Hans Zimmer zenéje hihetetlenül passzol a franchise-hoz, jól fokozza a feszültséget, és csakúgy, mint az Eredetben, a záró képsorok itt is olyan emlékezetes alázenét kapnak, melyek napokig csengenek majd a fülünkben. A film első félórájának végén begördülő főcímdal is jól működik, nem véletlen hogy Billie Eilish úgy nyert Grammy-díjat a számért, hogy a film, amelyhez íródott, még meg sem jelent akkor.

Másrészt az akciójelenetek is tartogatnak kiváló pillanatokat, főleg akkor, amikor feltűnik a színen Ana de Armas (Paloma). Az, ahogy az egyik legdekoratívabb fiatal színésznő gyönyörű estélyi ruhában, magassarkúban kezdi el gyepálni az embereket, kifejezetten szórakoztató, sőt mi több, látványos. Természetesen Daniel Craigre sem lehet panasz, de tőle azért már láttunk komolyabb teljesítményt is, például elég a Casino Royale üldözéses jelentére gondolni. A párbeszédek néhány esettől eltekintve jól működtek, tehát jót tett a filmnek, hogy a Fleabag és a Megszállottak viadalának írója, Phoebe Waller-Bridge is beszállt a forgatókönyv elkészítésébe. A magyar szinkronban viszont rendkívül zavaró volt, hogy a francia és orosz karakterek akcentusa között egyáltalán nem lehetett különbséget tenni.

Fotó: Nicola Dove - Danjaq - Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) - Universal Pictures - Eon Productions via AFP

 A Nincs idő meghalni minden tipikus James Bond-klisét felvonultat, viszont egyben érzelmes búcsút vesz – a szubjektív véleményem szerint eddig legjobb James Bondtól. Az azonban sajnálatos, hogy a film és rendezője, Cary Joji Fukunaga csak egészen mikroszkopikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy lefektesse a franchise jövőjét. Kíváncsian várom, hogy Lashana Lynch mi olyat fog tudni elmondani, amelyet Bond korábbi megformálóinak nem sikerült – erre azonban sajnos csak a következő film fog tudni igazából választ adni. Röviden tehát, kissé csalódást keltő két év várakozás után ez a végeredmény. Pedig minden, tényleg minden adott volt ahhoz, hogy ez a film koronázhassa meg Daniel Craig Bond-karrierjét. A Nincs idő meghalni viszont nem aknázza ki a színészekben rejlő potenciált, a történet sokszor unalomba fullad, és egyszerűen nem tudunk mélyen invesztálódni a cselekménybe. A lezárás mégis tiszteletteljes, és egyben megható.

(Kiemelt kép: Nicola Dove / Collection ChristopheL/AFP)