Kováts Kriszta a Mozsárban

Nemrégiben a Jolsvai kollega emlékezetes interjúban (na jó, legyen egyszerűen csak szép, nekem speciel tetszett, baj?) szólaltatta meg Kováts Krisztát abból az alkalomból, hogy új kvintettjével újrahangszerelte, újragondolta azokat a pesti dalokat, melyeket a Fábri Péter egykor neki meg a Bajor Imrének és a Kern Andrásnak írt, és azóta nagy sikerű önálló esteken (az estek az önállók, nem a Kriszta, őt négy kiváló muzsikus segíti – gyűjtőknek: Lázár Zsigmond, Schneider Zoltán, Csuhaj-Barna Tibor és Perger Guszty – azért kvintett) lép fel velük. A Jolsvai kollega nagy rajongója a Fábri Péternek (szerintem ez az interjúból is kiderült), szereti a regényeit meg a színdarabjait is („spanyol ez egyáltalán?” – hogy egy klasszikus mondatot idézzek a Kolumbuszból, melyet a Jolsvai kollegától tanultam), de azért a dalai (mondjunk verseket, abból nem lehet baj) állnak hozzá a legközelebb. A Jolsvai kollega kvázi egyidős a Fábri Péterrel (eredetileg én is annyi voltam, mint ők, de egy ideje már fiatalabb vagyok, szerencsére), három nap nem sok, annyi nincs köztük, érthető hát, hogy ugyanazt jelenti nekik a Szabó család meg a Táncdalfesztivál meg a Füttyös Gyuri. De nemcsak ugyanazt tudják a városról, ugyanazt is gondolják. Hogy milyen jó lenne itt élni, ezen a csodálatos Budapesten, ha lehetne. (Gyanítom, hogy a világról is nagyon hasonlóképpen gondolkodnak, de ez most mellékszál.) Így aztán a Jolsvai kollega betéve tudja az összes Fábri Péter-számot, naphosszat dúdolgatja is őket (vagy hát ő azt hiszi magáról, hogy az dúdolás), így aztán én is, aki most először voltam Kováts Kriszta-koncerten (tudták, hogy a Mozsár Kávézónak emeleti előadóterme is van?), első pillanattól otthon éreztem magam. És elandalodtam a Jávorról, Karádyról, Domján Editről szóló sanzonokon, a Seres Rezső-dalnál együtt énekeltem a refrént: (szomorú vasárnap), és meghatódtam a soha nem hervadó sláger, A híd felé mélabús befejezésén. És még a napi vendég, az Erdős Virág láttán is elfeledtem, hogy nagyon másképp gondolkodunk, ő meg én, az újságírásról. És a végén lelkes vastapsban törtem elő, mint a többiek.

Nádas Sándor