Kockázat nélkül nincs értelme a forgatásnak

Mikor mondhatja azt egy magyar rendező azt, hogy: hát igen, ez a film sikeres?

Kétfajta siker létezik. A belső értékékelés arról szól, sikerült-e megközelíteni azt a víziót, amit az ember az elején elképzelt. Ez természetesen lehetetlen dolog. Abban a pillanatban, hogy az első jeleneteket rögzítjük, az a vízió már nem az a vízió. De mondhatom azt, hogy 50-60-70 százalékig sikerült megközelíteni az eredeti tervet. A másik a külső értékelés. Egy premieren érződik, hogy tetszik-e a közönségnek vagy nem, átment-e rajtuk. Aztán később megjelennek a recenziók, kritikák. E kettőből a rendező oszt-szoroz, s aztán kimondja, hogy sikeres expedíció volt vagy nem.

Eddigi öt filmed közül egyikre sem mondhatod, hogy nem volt sikeres expedíció. Legfeljebb az, hogy a negyedik, az Off Hollywood nm volt akkora siker, mint a többi.

Az Off Hollywood nem nagyon jutott el a közönséghez, nem tudom, hogyan sült volna el, ha eljut. Egyébként sok minden egyebet köszönhetek a filmnek: külföldi fesztiválokon látták olyanok, akik később munkatársaimmá váltak, és akik felhívták rám más fontos emberek figyelmét. Furcsa ez. Az egyik film közönségsikert hoz, mint például a Fehér tenyér, a másik pedig nagy nyomást tud kioldani a rendezőből, amit aztán az sikerként él meg. A Bibliothéque Pascal-nál pozitívak a visszajelzések, és én is rendezőként valamennyire megbékéltem vele a végére. Mert azért viszontagságos utazás volt.

Minden filmed női főszerepét a feleséged alakította, a legutóbbiban, a Bibliothéque Pascal-ban pedig már a kislányod, Lujza is játszott. Nyilatkoztad, hogy jobban ismered a terhelhetőségüket és határaikat, jobban tudsz bánni velük, mint „idegen” színészekkel. A közös munkának az az előnye is megvan, hogy nem szakadsz el hetekre-hónapokra a családodtól a forgatás idején.

Ez nagyon jó az egyik oldalról, de ugyanakkor iszonyú kockázat is, mert az egész családot kitehetem egy totális kudarcnak. Előfordulhat, hogy a film nem jön össze, és akkor nagyon ki tudják végezni.. Nyilvánosság elé lép az ember egy történettel, és ott nyilvánosság előtt nagyon csúnyán meg is alázhatják feleségestől, gyerekestől, mindenestől az egész életét. Ezért tisztelem azokat a rendezőket, akik egy lapra tettek fel mindent. Vagy legalábbis azt érzem a filmjeiken, hogy az életüket kockáztatták, mint mondjuk Fellini. Alkotásaik könnyed filmeknek tűnnek, nem szemöldök-összevonósan kemények. De nem játszanak szerepeket, vásárra vitték a bőrüket, a legszeretettebb embert, embereket rángatták bele, és azt kockáztatják, hogy iszonyú büntetést kaphatnak utána. Egyébként, ha ez a kockázat nincs benne, számomra nincs értelme a forgatásnak. A kockázat kell ahhoz, hogy elinduljak egy filmet megcsinálni.

Miért nem játszol a saját filmjeidben? Hiszen színészetet is tanultál.

Azért, mert az utóbbi időben egyre gyengébb vagyok. Nem tudom elviselni azt, amit egy színésznek el kell viselnie. A színész ki van szolgáltatva a saját külsejének, arcának. Vagy szimpatikus elsőre arcra, ha pedig nem, akkor azon kell dolgoznia folyamatosan, hogy azzá tegye magát. Nincs bennem elég erő ahhoz, hogy naponta ezzel a megmérettetéssel szembeüljek, hogy a fejem vagy a hangom miatt csesztessenek, vagy ha szeretnek, akkor ennek a szeretetnek folyamatosan próbáljak megfelelni. Iszonyún tisztelem a színészeket azért, hogy mindezt. Különleges embertípusba tartoznak: nagyon tisztelni kellene őket, nem bohócként tekinteni rájuk.

Nem láttalak játszani. Ám emlékszem, egyszer egy interjúhoz készítettem rólad fényképeket. Amikor töltöttem le a fotókat a számítógépre, akkor tűnt fel, mennyire hasonlítasz Ralph Fiennesra. Amikor az angol színész Magyarországon járt, a sajtótájékoztatón láttam élőben: meghatározhatatlan arc és színek. De a fotókon és a vásznon élni kezd.

Fura, mit csinál az emberrel az optika. Ezért csinálják a castingokat. Nem feltétlenül azért, hogy színészi kvalitásokat mérjenek vele, hanem azért, hogy lássák, hogyan reagál az arc az optikára, illetve szereti-e az optika vagy sem. Nagyon nagy meglepetések szoktak lenni. Olyan emberről, akit észre nem vennél az utcán, egyszer csak kiderül, hatalmas töltete van a vásznon vagy a fotón. Fontos a fotó és a mozgókép közti különbség is, mert van, aki csak fotón működik, és abban a pillanatban, hogy elkezd mozdulni, létezni, dögunalom. Az a ritka színésztípus, aki fotón, mozgóképen, színpadon és az életben is működik. Iszonyú ritka. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy színpadon nagyon meggyőző, erős karakterek a vásznon valahogy nem működnek. Ez egy megfejthetetlen titok. Sokat néztem már kamerán keresztül arcokat, lényegében ezt teszem tizenöt éve, és nem tudom, mitől van, hogy az egyik működik, a másik pedig nem. Mitől csúnyul meg egy szép arc, és mitől szépül meg egy csúnya – teljesen megfejthetetlen.

Említetted az előbb Fellinit. A Bibliothéque Pascal-ban azért van egy enyhe fellinis képi világ, talán mert az akkori, szegényebb Olaszország és Kelet-Európának az a része, amit te ebben az álomvilágban megalkottál, valahol mégiscsak hasonlít.

Ami hat rám, az hat rám, és kész. De nem akarok utánozni, másolni. Fellini-filmeket már nagyon régen néztem, ám egy időben valóban nagy hatással volt rám, és ma is ő az egyik nagy rendező, aki már „leredukálódott” a sok kedvencem közül. Maradt egy-kettő-három: Fellini, Chaplin, Cassavettes. Most Cassavettest érzem magamhoz a legközelebb. Az biztos, hogy legalább is ami a tárgyi kultúrát, a helyszíneket illeti, a mostani Románia nagyon hasonlít a háború utáni Olaszországra, és az olasz neorealista filmre. Nem véletlen az, hogy az új román film is merít az olasz neorealizmusból: a hozzáállásban, a történetválasztásokban meg formailag is emlékeztet rá. Azok a tengerpartok a Fekete tengernél a leomlott betondarabokkal: a korai Felliniket juttatja az ember eszébe, ahogy a napszemüveges, furcsa balkáni karakterek is.

38 éves vagy. Nemrég azt nyilatkoztad, van még húsz éved a rendezésre. Bár, ha az egyik példaképedet, Cassavettest nézzük, akkor még annyi sem, ő ugyanis viszonylag fiatalon meghalt. Miért vagy ilyen pesszimista az alkotóperiódus hosszát illetően? Bergman például idős korában is jelentős filmeket rendezett.

Vannak ritka kivételek, akik egész életükön keresztül ontják a mesterműveket. Én az átlagba sorolom magamat. Nagyon szeretnék nem átlag lenni, tehát dolgozom azon, hogy csiszoljam és frissen tartsam magamat, és frissen az érdeklődésemet is, de hát az átlag az azt mutatja, hogy tíz éves periódusok vannak. Tíz nagy évek. Nem feltétlenül azért, mert abban az emberben tíz év van, hanem a történelemmel függ össze a dolog. Sosem lehet tudni, mikor következik el ez a tíz év. Nyilván a hatvanas évek generációjának kellett a hatvanas évek történelmi helyzete ahhoz, hogy abban a tíz évben azok a filmek megszülessenek. Fellini, Antonioni vagy Jancsó legnagyobb filmjei abban a tíz évben jöttek létre. Utána is csináltak jó filmeket, de azt a korszakot nem tudták megugrani. Eddig csináltam öt filmet, és várom azt a történelmi helyzetet, amely még jobban elkezdi működtetni az agyamat, és amelyre sokan rá tudnak csatlakozni, és egyszer csak sok mindenkiben lesz lendület és közös dolog, és minőségi ugrás következik be. Talán meg tudja az ember saját magában talán csinálni, de a történelmi helyzetek rengeteget segítenek.

Ha én rendező lennék, nem is tudom, hogy élném meg azt, hogy nálunk az emberek egyre kevesebbet járnak moziba. Születhet magyar rendezőtől bármilyen jó film, kevés esélye van arra, hogy jó nézőszámot érjen el. Hacsak nem kifejezetten szórakoztatásnak szánt közönségfilm. A művészmozik Budapesten is halódnak, vidéken pedig alig vannak. A fiatalok számára alternatív megoldásként a letölthető terjesztést javasolják. Holott a mozivásznat semmi nem pótolhatja.

Beleszerettem Almási Tamásnak ama mondatába, mely szerint amikor a Dávid-szobrot megvesszük a trafikban öt eurocentért, az nem ugyanaz, mintha elmegy Firenzébe megnézzük az eredetit. A mozi közösségi élmény is. Az, hogy az ember nem egyedül vagy néhány barátjával nézi, hanem tömegben, az a film hatásán x százalékot növel. Az, hogy jó hangminőségben, nagy teremben, celluloidon nézi meg, az még technikailag is hozzátesz. Interneten megnézni ugyanezt, az olyan, mint a trafikban megvenni a Dávid-szobrot. Van előnye, újranézéshez, visszajátszáshoz, elemzéshez, de nem ugyanaz. Ne mondjuk azt, hogy láttuk a filmet.

Megpróbálom úgy feltenni a kérdést, hogy ne lőjjem le a film poénjait. A Bibliothéque Pascal keretes szerkezetű, ám ezen kívül a végén van egy „félkeret” is, ami a film világából átvisz a mába: a rendező és a családod egy lakberendezési áruházban tűnik fel, ebben a közegben ülsz egy be kiállított kanapén és gondolkozol, vagy inkább ábrándozol. Ez már nem a filmbéli történethez tartozik. Miért tetted személyessé ezt a „félkeretet”?

Igen, az már a mi családunkról, a mi problémánkról, az én problémáimról is szól. Jelezni akartam, hol tartok most éppen az életemben, hogy 2010-ben nekünk mi a legfontosabb. A film struktúrája egyébként 19. századi romantikus regény szerkezete szerint épül föl. A prológus után jön az első, második, harmadik könyv, a könyvek pedig fejezetekre oszlanak, végül ott az epilógus. Ez a kis akármi pedig az epilógus utáni szerzői megjegyzés. Az egyik nagy ív, ami keresztülfut a filmen, láthatatlanul, de elég felismerhetően, az Victor Hugónak a Fantine-blokkja a Nyomorultakból. Vagyis amikor a Fantine-ból prostituált lesz, és Cosette-et leteszi Thénardier-éknél.

Amikor a filmet befejeztétek, akkor már tudvalevően úton volt a második gyermeketek. Ezért került a végére, a szerzői megjegyzés alá filmzenének a Csendes éj?

Tökéletes időzítés volt, ennél jobbat nem is tudok elképzelni. Ez az év ez úgy alakult, ahogy jobban nem is lehetett volna megszervezni: befejezek egy filmet, a Filmszemlén bemutatják, a rákövetkező héten pedig már ott vagyok a Berlinálén. Sőt, a szemlét megelőző héten már a következő filmem terveit tudom előadni a rotterdami koprodukciós fórumon. Azután egy kicsi szünet, és a magyar mozikban a film, és rá nagyjából egy-két hétre remélhetően komplikáció nélkül világra jön a második gyermekünk. Tökéletes tempó. És ami még erre pluszban rájön, amit sejtünk, gyanítunk vagy tudunk a film a fesztiválkörútjáról: Edinburgh, Sydney, Szarajevó. Ide a film szereplőjeként a feleségem és a kislányom is meghívták, így családostul tudunk menni.

Akkor már csak az hiányzik, hogy be is tudjatok vásárolni a „szerzői megjegyzés” színhelyén, a lakberendezési áruházban.

Ja, igen, és a másik biztató dolog most, merthogy az ember mindig reménykedik, hogy Berlinben a sajtóvetítés után már elkezdődtek a külföldi moziforgalmazásról. Reméljük, hogy ennek lesz valami anyagi hozadéka is. Legalább annyi, hogy az adósságainkat ki tudjuk fizetni.

További filmtervek?

Régóta gondolkodom azon, hogyan lehetne a jelen idejű Magyarországon a jelen idejű Magyarországról filmet csinálni. Kulcsár István ötlete folytán elkészült a Hajónapló című televíziós sorozat, amelyet 12 magyar rendező készített 12 magyar prózaíró munkájából. Én az utolsó részt csináltam, Tar Sándor írásaiból, és ez találkozott azzal a tervemmel, amely már régóta foglalkoztat: játékfilmet illetve filmeket készíteni Tar Sándornak műveiből. Most kialakult egy konstrukció, egy trilógia az író három novellájából, pontosabban az egyik több novellának az összefűzéséből állna. Ennek a trilógiának az első darabját készítjük elő, ezt mutattuk be közösen Rotterdamban. A forgatókönyvet Jim Stark írja, ő nagyon jó alkotásokhoz adta a nevét, ő volt például a Jarmusch-filmek producere is. Vele dolgozunk együtt, és remélem, hogy 2011-ben le tudjuk ezt a filmet.

Elmaradhatatlan ruhadarabod a cipzáras pamut felső. Sokan topikoló megjegyezte, hogy még a szemle fődíját is ilyenben vetted át. E valamiféle ragaszkodás a tornász múltadhoz, megnyugtató, biztonságot jelentő tárgy?

Ennek nagyon prózai okok vannak. Nem is tudom, mikor vettem magamnak utoljára ruhát. Ezeket a cuccokat az öcsémtől kapom, aki, mint a Fehér tenyér című filmemben is látszódott, a Cirque du Soleilben volt színész-artista. Ott felbontotta a szerződését, most személyi edző. És nem is az ő ruhái, mert ő kisebb nálam, hanem a tanítványainak a sportöltözetei, tehát az american high society, vagyis a hoteltulajdonosok és bankigazgatók ruháiban járok én jelen pillanatban. Csak egy kabátba fektettetem be az utóbbi időben, mert a forgatásokon halálra fagytam az olcsó, vékony kabátokban. De valószínűleg a közeljövőben sem ruhára fogok költeni.

A film honlapja: