Kimagyarázhatatlan sötét foltok

– A dolgozószobájában, ahol ülünk, díjak egész sora látható: cannes-i Nagydíj, Arany Medve, Chicago, Velence. Hol a helye önnél a pulai díjnak?

– Ahogy korábbi férjem, barátom és kollégám, Jancsó Miklós mondta: „Mártuskám, a díjat az kapja, akinek adják.” Ezt vallom én is: egyszerű a viszonyom a díjakhoz. A mi találkozásunk Jancsóval eldöntötte: mindketten rendezők leszünk. Annyira segítettük egymást azokban az iszonyatosan nehéz ötvenes, hatvanas években, hogy el tudtuk érni, amit akartunk. Egymás nélkül nem ment volna. De óriási szerencsénk is volt, mert a hetvenes években megindult az érdeklődés Kelet-Európa iránt. Emlékszem, amikor 1975-ben megkaptam az Arany Medvét, azt mondták az Örökbefogadásról: „Nem elég, hogy a kommunizmusból jött ez a film, de jól is van megcsinálva.” És ez utóbbi bókot kaptam most Pulában a 26 éves unokámtól, aki még sosem látta ezt a filmet. Abban az időben rengeteg jó magyar film készült, bejártuk a világot, mindenütt ismerték a magyar filmesek nevét.

– Mindez a díjaknak is köszönhető, nem?

– Akkoriban különleges jelentőségük volt a nemzetközi díjaknak: a magyar film – és a magyar nyelv is – nagyon nehezen létezett Európában. Nekem ugyan ez sosem okozott gondot, öt nyelven beszélek, de láttam számos honfitársamon, hogy mit jelent ez a nyelvi bezártság. És a fesztiváldíjnak köszönhetően valóban új távlatok nyíltak nemzetközi színtéren is: az Arany Medve után például nyolcvan ország vette meg az Örökbefogadást.

– Pályája kezdetén nem sok rendezőnőt tartott számon a filmszakma.

– Magyarországon én voltam az első, de egész Európában nem rendezett sok nő. Szinte csak a francia Agn?s Varda, néhány német dokumentarista, vagy a Szovjetunióból Kira Muratova és Larisza Sepityko. Magyarország a mai napig konzervatív, feudális ország, ami a nőket illeti. És nem csak a politikában. Ennek ellenére több tehetséges nő került be az én generációmból a magyar filmgyártásba: Gyarmathy Lívia, Elek Judit, később Enyedi Ildikó, Kocsis Ágnes, Deák Krisztina.

– Mások az ő filmjeik, mint a férfi kollégáké?

– Persze. Ők szociálisan másképpen érzékenyebbek, a család, a gyermek, a szerelem áll gondolkodásuk középpontjában. A férfiak inkább politikai vagy álfilozófiai filmeket készítenek. Mindenesetre nemtől függetlenül más volt a filmgyártás akkoriban. A rendszerváltás előtti filmekből a mai nézők megtudhatják, hogyan éltek az emberek a kommunizmus mindennapjaiban. Ma nincsenek ilyen filmek, eltűnt a mozikból a dolgozó ember, a paraszt, az egyszerű értelmiségi.

– Ön viszont folytatja a régi hagyományt. Új filmjében, az Aurora Borealisban (Északi fény) történelmi és magánéleti tabukat döntöget.

– Témáimat nem történelmi-politikai vagy „oknyomozó” nézőpontból közelítem meg, hanem érzelmi oldalról. Az Aurora Borealis az apátlan nemzedék filmje. Alapja Barbara Marx osztrák szociológus kutatása a második világháború idején és után született „zavaros sorsú”, azaz házasságon kívül vagy erőszakból fogant gyerekek történetéről. Bécs 1955-ig volt négyhatalmi megszállás alatt. 1955 után a francia és az angolszász katonák fel tudták venni a kapcsolatot apa nélkül nevelkedett gyerekükkel és az édesanyákkal. A szovjet katonák többsége viszont Szibériába vagy gulagokba került. Nem tudhatták meg, milyen az élet a vasfüggönyön túl. Sokan meghaltak, eltűntek, sokak ellen álpereket indítottak „kémkedés” címén.

– Mit tudtak szüleik történetéről a gyerekek?

– Többségük évtizedeken át semmit. De érezték az őket körülvevő „sötét titkot” azok is, akik jó körülmények között éltek. A Szovjetunió megszűnése után, Jelcin idején volt néhány évig tartó „demokratikus pillanat” Oroszországban, amikor kutatni lehetett az erről szóló KGB-aktákat. Barbara és társai eredetileg a háború alatt eltűnt hadifoglyokat próbálták megtalálni, ekkor bukkantak ezeknek a kapcsolatoknak a nyomára. Csináltunk erről egy dokumentumfilmet – jellemző, hogy a magyar társadalom észre sem vette. Pedig Magyarországon még több ilyen eset volt. De itthon „nem kívánatos” a téma. Fontos lenne foglalkozni ezzel: a 20. század tele van háborúkkal, véletlenül született gyerekekkel, magukra maradt emberekkel. A magyar történelem sajnos „rejtőzködő”: olyan érzésem van, mintha minden politikai rendszer újrakezdené. Nincsen folyamatosság. A lengyelek, akikkel párom révén sokáig kapcsolatban voltam, éppen ellenkezőleg látják a történelmet. Még a kommunizmusban is harcoltak azért, hogy legyen meg a folyamatosság a második világháborútól a varsói felkelésen át a Szolidaritásig. Nálunk harminc évig nem lehetett a Horthy-korszakról, a háborúról őszintén beszélni, most a Kádár-korszakról nem lehet. Ezt a témát én már régóta szerettem volna magyar környezetben megcsinálni, ismertem sok egyéni történetet, tragédiát, de erről gyakorlatilag nem létezett orosz–magyar kommunikáció. És ma is inkább kerítéseket építünk. Noha ennek semmi értelme, mert a fejekben nem kerítések, hanem érzelmek vannak. A vasfüggöny is leomlott – ezeknek a falaknak ez a sorsuk. A világ folyamatosan árad és változik. Aztán úgy volt, hogy Lengyelországban forgatom le, mert ott sokkal könnyebben lehetett filmet készíteni az elmúlt 25 évben, mint itthon. Csináltam is egyet A szerencse lányai címmel, amely a Szovjetunió összeomlása után Lengyelországban munkát kereső orosz nőkről szól, de az eredeti terv sosem hagyott nyugodni.

– A film létrejöttében fontos szerepet játszott, hogy újra együtt dolgozott Törőcsik Marival.

– Törőcsik Mari a betegsége után különös, letisztult jelenség lett. Nagyon szerettem volna különleges, drámai szerepet adni neki, mert az ő élete is ilyen volt, így a kettőt össze lehetett kapcsolni.

– Egyből igent mondott?

– A forgatókönyv rá íródott, nélküle nem csináltam volna meg a filmet. Úgy mondott igent, hogy a forgatókönyvet el sem olvasta. Mi már száz éve ismerjük egymást. Nehezen sikerült pénzt szerezni rá a Filmalaptól. Nyilván közrejátszott Törőcsik Mari személye, valamint a Saul fiának cannes-i nagydíja. Úgy gondolhatták, megérdemlek még egy filmet. Mari lenyűgöző! Csak miatta megérte elkészíteni a filmet. Ő hihetetlen keménységgel harcolta ki a maga helyét a magyar színművészetben, minden pillanatban jelen van, minden mondatot megél. És ahogy elmondja lányának az erőszak történetét! Nagy szerencsénk volt, hogy a másik Törőcsik, Franciska, aki a fiatal Marit játssza, a mai létével, arcával, tehetségével hozta ugyanazt az egyszerű jelenlétet, amit régen Mari.

– Az ön nőalakjai mindig nagyon bátor, önmagukat vállalók nők voltak a Kilenc hónaptól a legutóbbi filmekig.

– Én az orosz és a francia irodalmon nőttem fel, amelyekben hemzsegnek a nagyszerű nőalakok Anna Kareninától Proust és Simone de Beauvoir hősnőiig. Sokáig azt hittem, hogy a magyar irodalomban nincsenek ilyenek. Pedig vannak! Néhány éve megvettem Móricz Zsigmond naplóját. Két felesége és két lánya volt, négy nő vette körül. De hasonló nőtörténeteket találunk Déry Tibor naplójában, Karinthy Frigyes feleségének történetében. Milyen ország az, ahol nem készül film Ady és Léda szerelméről? A franciák már ötvenszer megfilmesítették volna, minden színésznő el akarta volna játszani Lédát. E téren is sokat köszönhetek Jancsónak, aki azt mondta nekem: „Te csináld csak a nőkről szóló filmjeidet.”

– Van egy újabb filmálma: két pályatársnőjéről rendezne.

– Volt a múlt században két filmrendezőnő, mindkettő zseni a maga nemében. Az egyik Wanda Jakubowska, aki 1947-ben megcsinálta Az utolsó szakasz című filmet Auschwitzról, ahová őt is deportálták. Rögtön a háború után elkezdte forgatni, és ott még Auschwitz nem „díszlet” volt, hanem az eredeti láger jelent meg. Az ő kortársa volt Leni Riefenstahl, aki megcsinálta a hitleri filmhimnuszt, Az akarat diadalát, illetve ott volt Varsóban, nézte, ahogyan kivégzik a felkelés résztvevőit. Mindketten végigéltek egy évszázadot és volt közös szeretőjük: a magyar Balázs Béla. Ez a két nő először az 1939-es velencei filmfesztiválon találkozott, ahol Riefenstahl kapta meg a nagydíjat az 1936-os olimpiáról készült filmjéért, aztán sok évvel később Łódźban, ahol Jakubowska a filmfőiskolán tanított. Belőle egy csuparánc öregasszony lett, míg Riefenstahlból egy agyonplasztikázott múmia.

– Az 1956-os forradalom 60. évfordulója és az ön munkássága kapcsán megkerülhetetlen Nagy Imre mai megítélése. Úgy érzem, hogy 27 évvel az újratemetés után mintha Nagy Imre kezdene „kellemetlenné” válni a hivatalos közbeszédben. Helyére kerülhet-e egyszer a történelemben az ő személye, szerepe?

– Bonyolult a magyar történelem, de nem annyira, amennyire tisztességtelenül nyúlnak hozzá. Tele vagyunk kimagyarázhatatlan sötét foltokkal. Putyin Oroszországa diktatúra, mégis letisztázták a cárizmushoz való viszonyt. Kimondták, hogy végzetes hiba volt a cári család legyilkolása, mert ezzel kiirtották a polgári társadalom lehetőségét. Nálunk az emberek ma sem tudják, hogy kik a történelmi hőseink. A Nagy Imre-filmet azért csináltam meg, mert Nagy Erzsébet jó barátnőm volt, aki rengeteg megaláztatást szenvedett el harminc éven át. Apját háromszor temették el különböző helyekre, 15 méter mélyre, hogy elfelejtsék. Nagy Imre nem csupán kommunista volt, hanem az egyetlen paraszt politikus, akinek mindene volt a magyar föld. Ő tudta, hogy azzal, hogy vállalja a halált, átlép a történelembe. Ezért nem írta alá azokat a papírokat, amelyekkel életben maradhatott volna. Erre csak kivételesen nagy személyiségek képesek. Őt nem fogják tudni elpusztítani azzal, hogy „ide-oda teszik”. Mindig hős marad.