Kiéheztetett vágyak
Jamal Ouariachi regénye, az Étvágy, folyamatosan aktuális, manapság azonban még erőteljesebben reflektorfénybe kerülő társadalmi problémákat helyez a középpontjába. A pedofília és a nárcizmus témakörét egy szerteágazó szüzsén belül, különböző idősíkok és helyszínek egymásba játszatásával, az alapvető emberi ösztön, az éhség, az (ét)vágy metaforikus szintre emelésével boncolgatja.
Teszi mindezt egy jelen idejű, ám azonnal retrospektív nézőpontba forduló történeten keresztül: Aurélie Lindeboom, a 2010-es évek közepén sikeres újságíró nyugodt mindennapjait fenekestül felforgatja egy felettesétől kapott feladat. A Tálca az ölben című beszélgetős műsorba neki kell behívnia azt az Alexander Laszlót, aki egy pedofil bűnelkövető, Nico S. védelmére kelve olvasói levelet küldött a szerkesztőségbe, benne a nagy port kavart mondattal: „Egészséges mennyiségű pedofília inkább jót tenne a társadalomnak, semhogy ártana neki”. Azzal a magyar származású, holland filantróppal és közgazdásszal kell Aurélie-nek felvennie a kapcsolatot, aki az afrikai, 1984–85-ös nagy éhínség hatására elindított Future Leaders of Ethiopia programmal szerzett hírnevet, ám mára már kerüli a nyilvánosságot. 2004-ben ugyanis letartóztatták és egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték azzal a váddal, hogy a program keretében örökbe fogadott egyik gyereket szexuálisan molesztálta. Aurélie épp a letartóztatása napján látta utoljára Laszlót: 2003 márciusa és 2004 áprilisa között ugyanis egy egyetemi ösztöndíj keretében afrikai kutatómunkát végzett, és ebben az időszakban ő volt a férfi párja.
A kényszerű telefonhívás és újratalálkozás azon túl, hogy ismét felidézi a nőben a Laszlóval töltött bő egy év azóta mélyre temetett eseményeit – és ezek az olvasó számára is ismertté válnak –, még egy nagy kihívás elé állítja Aurélie-t. Az életéből egy évtizede eltűnt Laszlo arra kéri az addigra többkönyves szerzőként is ismert egykori barátnőjét, hogy írja meg, öntse könyvalakba azokat a tényeket és információkat, amelyeket az állítólag elkövetett tettéért meghurcolt férfi a társadalommal tudatni akar. Egész pontosan az emlék-
iratát, amelyben a filantróp tevékenysége motivációi, az ellene felhozott, általa igazságtalannak tartott vád körülményei, és nem utolsósorban a pedofília társadalomban betöltött szerepéről szóló elképzelései is helyet kapnának. Tulajdonképpen a férfi egész életét végigkísérő, mérhetetlen étvágyhoz hasonlítható tettvágyának tárháza lenne ez a könyv, amellyel a dúsgazdag bankár az afrikai éhínséget kívánta felszámolni, s amely végül – legalábbis a társadalom szemében – elítélendő tettbe, az egyik örökbefogadott „kölke”, Demissie iránti szexuális (ét)vágyba fordult át.
Aurélie-ben a felkérés kérdések és kételyek tömkelegét indukálja: vajon adhatja-e szerzőként a nevét egy, a társadalom ítélete miatt sértett, sérelmét emlékiratok formájában orvosolni kívánó, pedofíliával vádolt férfi könyvének elkészüléséhez? Nem lesz-e ezáltal cinkosává a férfinak? A kérdés azért is releváns, mert ő maga sem képes eldönteni: higgyen-e Laszlo fennen hangoztatott ártatlanságában. Abban, hogy csak „edukációs célzatú erekciója” (638. o.) volt a tizennégy éves Demissie szobájában, és semmiféle pedofil szándék nem vezérelte. Hihet-e neki, amikor ő maga az együttlétük idején mindössze egy huszonkét éves, gyermektestű lány volt, aki ezek szerint egy ötvenhez közelítő, pedofil hajlamokkal bíró férfi vágyát keltette fel. S most, a pedofília vádjának retrospektív fényében ő maga vajon milyen szerepet játszott ebben a történetben: „ki volt ő? Zsidóval hetyegő náci, kereszténnyel kefélő muszlim, egeret szerető macska?” (595. o.) Mindezt tetézi, hogy Aurélie azóta feleség és anya lett (elvileg), boldogan él lányával, Lydiával és férjével, Philippel, így „undorodva gondol arra, nehogy Laszlo valaha megérintse a mancsával Lydiát” (533. o.).
A benne feltoluló kérdések és kételyek ellenére mégis belevág a közös projektbe Laszlóval, és a munka során a férfi elvesztésének kilenc évig magába fojtott fájdalmával is újra szembesülnie kell. Az űrrel, amit Laszlo hagyott maga után. Azzal, hogy bár attól undorodna, hogy Laszlo megérintse Lydiát, ő maga „igazából ma sem vágyik másra, csak hogy ez a mancs simogassa a testét, tetőtől talpig” (533. o.).
Aurélie-nek a kapcsolatukra való retrospektív rálátása során a szerző a nárcizmus természetrajzával is szembesíti olvasóját. Ebben a tökéletesen megszerkesztett, a dosztojevszkiji polifonikus eljárást idéző regényben – ahol Laszlo szavait olvasva elhisszük, hogy ártatlan, Aurélie gondolataival találkozva azonban már korántsem vagyunk meggyőződve erről – Laszlo olyasfajta lelkülete tárul elénk, amelytől, ha valaki egyszer a hatása alá kerül, soha többé nem tud szabadulni. A szakítás ellenére sem.
Ez a hatalmas egóval rendelkező férfi, aki állandóan a társaság középpontjává kívánt válni, és a rá irányuló figyelem iránti éhségét az elképesztő szónoklataival – vagy ahogy ő maga fogalmaz: „verbális hasmarsaival” – kívánta kielégíteni, tulajdonképpen Aurélie akkor még kialakulatlan személyiségét is felzabálta. Olyannyira, hogy Aurélie „az akart lenni, amit Alexander igyekezett faragni belőle”, hisz „minden olyan csodálatos volt a férfin” (484. o.). A szerelemtől elvakult lány nem bánta, hogy Laszlo kritizálja az olvasmányait, hogy például le akarja beszélni a szerinte semmire se való Foucault-ról és Derridáról, hogy meg akarja szerettetni vele a tőle távol álló komolyzenét, sőt azt sem, hogy a hozzátartozóihoz fűződő kapcsolatát is át akarja értékeltetni vele. Mert Aurélie-t „Laszlo töltötte ki, ő adott formát neki” (114. o.).
Laszlo filantropizmusban tetten érhető tettvágya, étvágya tehát Aurélie-re is teljes mértékben kiterjedt. Ezt mutatja az is, hogy miközben Laszlo felzabálta, a lány rendkívül lefogyott. Aztán pedig, amikor Laszlót letartóztatták, és eltűnt az életéből, Aurélie-ből végképp semmi sem maradt: „úgy akaszkodott a férfira, mint kabát a fogasra, és amikor a fogas – csak úgy puff! minden előzetes figyelmeztetés nélkül – leszakadt, ő a földre zuhant, és úgy rogyott össze, mint egy halom idomtalan szövet” (114. o.).
Aurélie azóta eltelt kilenc éve egy narcisztikus emberrel folytatott viszonyból történő felépülés hosszadalmas folyamatával egyenlő. A felépülését azonban egy az egyben megakasztja a pedofília vádjával fűszerezett újratalálkozás. Kapcsolatuk további sorsának alakulásáról ebben a polifonikus regényben azonban nem Aurélie Laszlóra kiéhezett teste és szelleme, nem a hatalmas étvágyával magát a társadalomból kievő, elfolyt testű, idomtalanná váló Laszlo dönt, hanem egy harmadik szólam. A társadalom kíméletlen ítélete, amely a könyvük megjelenése után csap le rájuk. Đ
(Jamal Ouariachi: Étvágy, 664 oldal, Vince Kiadó)
