Kiállítás / World Press Photo
Nemrégiben arról beszéltem ezeken a hasábokon, milyen erősen befolyásolja a tárlatlátogató élményét a kiállítás helyszíne, közege. Hogy mennyire más egy klasszicista stílusú múzeumban vagy egy pincehelyiségben látni ugyanazt a művet. Nos, az idei World Press Photo-kiállítás mintha csak illusztrációnak jelentkezett volna ehhez az eszmefuttatáshoz.
Ezúttal a Millenáris Fogadó adott otthont a tárlatnak – és összehasonlítási alapunk is van, hiszen ez az évről évre megrendezett kiállítás is rengeteg helyen előfordult már az utóbbi időben, például az egykori Királyi Kúria pompázatos terében. (Kezdőknek, ma Néprajzi Múzeum)
Megszokhattuk, hogy ezen a kiállításon rengeteg szenvedéssel, vérrel, verítékkel és könnyekkel találkozunk (nincs mit csodálkozni ezen, a sajtófotónak már csak ez a természetrajza), háborút, árvizet, járványt, pusztulást fotóznak a legbátrabb fényképészek szerte a világban (egy félmondatnyi néma főhajtást iktassunk is ide a munkájuk közben tavaly meghalt fotós kollégák emlékére), az effajta képek – gondolnánk – jobban illenek az olyan nyugtalan térbe, ahol azelőtt gyárüzem működött, és a padlósínek meg toronydaruk emléke még most is felfedezhető.
Mégsem így van.
A hely, a rendezés, a kivitelezés (nagyon minimal artos az egész, iskolai folyosók közlekedésbiztonsági kiállításait idézi külalakilag) mintha csak zsugorítaná az élményt. Mintha kevesebb képet látnánk, mint az előző években. És mintha már mind-mind láttuk volna.
Persze vannak bravúros technikák, vannak megejtő pillanatok, van új tematika (gyermeküket egyedül nevelő anyák), van háború a köbön (idén oszétok és abházok játszanak főszerepet), de mintha az egész valahogy nagyon fáradt volna.
Vagy csak mi vagyunk túl fáradtak?
