Keresztreferenciák

Lényegi, belső azonosságuk okán aki az egyiket ismeri, ismeri már a másikat is. Mégis tagad a szerző, mondván: önjáró ám ez a Köröndy, jön-megy, s néha kötetbe kívánkozik, mint most is. Érthető: ha nem lenne ez a különbözés, elhatárolódás, csupa-csupa lírai verset kellene írnia Jolsvainak, ám ennél ő szemérmesebb. Ezért a „kint is vagyok, bent is vagyok” játéka.

Köröndy nem az az ember, aki verné a feleségét (és ezzel még keveset is mondtunk), aki botrányt csinálna a villamoson, részegeskedne, tüntetne az utcán. Fegyelmezett ő, a feltűnést sem kedveli. Szinte soha nem vesztette el legendás hidegvérét. A maga módján mindig ura a helyzetnek. (Jó, ebből azért vegyünk vissza egy kicsit.)

Legfőbb jellemzője valami megbocsátó szeretet. A szívben. Értik, ugye? Nem is nagyon kommentálnám.

Pest minden utcáján otthon van, minden házszám neki szalutál. (Lokálpatriotizmusban többszörös világbajnok lehetne.) Kora nyári éjszakán a terézvárosi háztetők emelgetésében, az alatta meghúzódó titkok fürkészésében fáradhatatlan, mint ama Le Sage hőse. Vidéken kissé elveszett: olyan zsákfalukba botlik be, amelyeknek nincs is bejáratuk. De hát tudják, hogy van ez. Író arra megy, amerre lát. (Vagy nem.)

Pesten minden lépése lekövethető, vidéki topográfiája viszont fiktív. Ki járt még Köröndyn kívül Bonyorctelepen, Petőkanizsán, Zalaterebesen, Pilisligeten, Bokafalván, Porácson? Játék, amit hősünk élet helyett is művel. (De ez legyen itt mellékszál.)

Köröndyt Kosztolányi-kötettel a hóna alatt képzelem el. Akiről azt írta a betört koponyájú Szerb Antal: ő az emlékezés és részvét költője. Valahogy így. Rokon. A legérzelmesebb racionalista. „Az élet szép, és egy része még előttünk van.”

Csak ennyit mondanék – Köröndy úr utánozhatatlan stílusában. És hogy örömmel olvastam.

(Jolsvai András: Köröndy vérre megy. Fekete Sas Kiadó.)