Képzelt Molière

Kevés aktuálisabb téma kívánkozhat manapság színpadra, mint amelyik a betegségről szól. Legyen valóságos vagy képzelt beteg valaki, nem jöhet jól ki a dologból. Most meg különösen nem, mert akik a kijövésben esetleg segíthetnének, éppen a kimenésen törik a fejüket. Így marad a család, a szűkebb-tágabb környezet, amelyet egy hipochonder szép lassan az őrületbe kergethet.

Hogy a Mohácsi testvérek által az Örkény Színház színpadára vitt Képzelt betegnek mennyi köze van Moliere művéhez, annak elemzését hagyjuk a filológusokra. A szerzők mindenesetre közlik velünk, amire amúgy is azonnal rájövünk, hogy tudniillik ez a darab „Moliere úr után, helyett és neki is” készült, nincs hát sok értelme a szövegek összevetésének. Maradjunk abban, hogy egy fergeteges, ízig-vérig mai bohózatot látunk, amelyben úgy záporoznak ránk a szójátékok, úgy zúdulnak egymásra a poénok, hogy szinte fuldoklunk alattuk. Fuldokolva röhögünk ezen az egész őrült társaságon, melyet a beteggel (képzelt), a betegséggel (képzelt) és a halállal (valóságos) folytatott hiábavaló viaskodás teljesen kifordított a gálájából.

A főbűnös és játékmester a folyamatosan „haldokló” Argan, Gálffi László, aki idegesen kotorászik a szerszámosláda méretű gyógyszeresdoboza rekeszeiben megbúvó pirulái után, emberi szava csak a lepketenyészetéhez van. Körülötte forog, ugrál, pattog mindenki, az egész feketébe öltözött társaság. A feleség, Béline (Für Anikó gesztusait, grimaszait tanítani lehetne), aki már csak az örökségre hajt, a lányai, akik a jövőjükért küzdenek, meg Toinette, a szobalány. Szandtner Anna olyan mesterien unott és flegma, hogy minden mozdulatával érzékeltetni tudja, mennyire megveti és lenézi ezt az egész őrült vircsaftot és szereplőit.

És persze jönnek az orvosok, a tudósok és az alternatívok, jönnek az ötleteikkel, megfellebbezhetetlen módszereikkel, a vegyszerekkel gyógyítók és a kézzel operálók, utóbbi még vagy tízméternyi, vörös függönyzsinórra hajazó béltől is megszabadítja hősünket.

És mindeközben ott ólálkodik szürke felöltőjében, lazán nyakába vetett sáljával Re Noir, a halál. No nem a festő, bár a neve sok poénhoz szállít muníciót a szerzőknek és a színészeknek. Aki tabletjéről olvasná le a következő kuncsaft nevét, ha tudna olvasni. De ő csak a számokat ismeri, elvisz egyszerre tízet, százat, tízezret is, ha kell, névtelenül.

Az előadás – eleget téve a Mohácsi-produkciókhoz fűződő elvárásainknak – most is túl hosszú, a kevesebb ebben az esetben is több lett volna. De így is remek szórakozás.

Ferencz Zsuzsa