Képtelen természetföldrajz

Hazámban kétféle tömegek élnek.

A néptömegek szélesek és laposak. Lassan folyó életüket színdarabok, filmek és cikkek mutatják. Ezek szerzői kacagtató helyzeteken vonszolnak végig csupa eredeti figurát: szerencsétlen nyugdíjast, csupán csak hagyományosmosópor-ügynökké lett tanárt, mulatságosan ostoba alkoholistát, ügyeskedő vállalkozót. Ahogy azt a megannyi kis Móricz (Móricka) elképzeli.

Az elittömegek keskenyek és magasak. Az elittömegemberek általában csapatban fordulnak elő, küzdelmeikről maguk mesélnek. Fentebb stílben, alkalmi iróniával, magukat díjazva.

Őket látjuk Budapesten a Katona Kamrában, a „rombolni nem színházat építeni szívesen” című dokumentumdrámában.

Ahol a valósággal való minden egyezés a valóság műve, lévén a színészek valóságos személyeket játszanak, az ő szövegeiket ismétlik (felszólásokat, publicisztikákat, nyílt leveleket). Színházigazgatók, színikritikusok, rendezők, színészek, színházzal foglalkozó politikusok és szakértők beszélnek itt világukról, környezetükről: struktúráról, művészetről, színházigazgató-választásról (-kinevezésről). Mindebből a mai Magyarországról szóló remek kabarédarab-rémdráma és rossztermészet-film kerekedik. Mert a politikai színpadon fellépő szereplő természetes élőhelyén, azaz övéi között figyelve rettenetes. Itt kacagtató. Mert az önmagába hősszerelmes, az akarnok hivatalnok, a magasra törtető zsurnaliszta, a világot legjobban a kasszáig ismerő világmegváltó mind tömegember. Bárhol előfordul, ahol hely van.

Ahová állítják. Hiszen Magyarország a tehetségek hazája: nálunk az egy főre jutó Nobel-díjasok száma átlagosan 0,000002 (kerekített adat).