Joshi Bharat és a kölcsönkapott idő
Joshi Bharat, az indiai közgazdász, színész, bábszínész most éppen televíziós műsort vezet. Csodabogár – így tekintettek rá a szocialista Magyarországon. Celeb – gondolják róla a kapitalizmusban. Pedig egyik sem akar lenni. Joshi maga a megtestesült ellentmondás: exhibicionista és szeret önmagában eltűnni, nyugodt és mindig nyughatatlan, sorselemző, aki nem hisz a jóslatok eleve elrendelésében.
– Még őrzöm a Kölcsönkapott idő című dalt a mobilomon – újságolom.
Joshi Bharat letépi a gombás tészta dobozának neylonját. Ebédidőben vagyunk. Két tévéfelvétel között. Nem kóstolja meg a gyorsételt. Türelmesen várja, amíg kifogyok a kérdésekből. Mesélik, ha körülötte tülkölnek, káromkodnak az autósok, ő csak legyint a volánnál: minek ez a felhajtás?
– Emlékszel, miért küldtem? – mosolyog.
Pár éve jártam Tátra utcai stúdiójában. Előtte nem jártam vajákos asszonynál, se jósnál, de sorselemzőnél sem. A kíváncsiság hajtott. Vagy valami más.
– Nem történik véletlenül semmi. Kölcsönbe kapunk időt, hogy tapasztaljunk, fejlődjünk – magyarázta.
Hittem is, nem is. Aztán hagytuk a jövőt, inkább közös kedvencünkről John Lennonról beszélgettünk. Joshi fejből tudta az összes Beatles-lemez címét. Megvan neki az összes album.
Esténként a teraszon hallgattam a tőle kapott dalt. Csak Barack kutyámat idegesítette a telefonban éneklő nyughatatlan beat-guru:
„Kölcsönkapott időben élek”.
– Indiában az a szokás, ha vendégek érkeznek egy családhoz a gyerekek előadnak valamit – mesél az ahmedabádi gyerekkorról Joshi Bharat. – Exhibicionista voltam már akkor is. Bátyámmal hindi filmek jeleneteit játszottuk el. Az egyik a vak és a féllábú barátságáról szólt. Énekelve adtuk elő.
Apja tekintélyes ember volt: asztrológiával is foglalkozó bráhmin pap és élelmiszerellenőrzési osztályvezető. Kasztja tagjai hozzájártak tanácsért. Amikor néhány évre munkanélküli lett, fiai azonnal kereset után néztek. Joshi tizenévesen téglát hordott, matematikára tanította a gyerekeket.
– Másként alakult volna a sorsom, ha apám még ma is él. Soha nem mertem volna ellent mondani neki. Amikor 13 éves koromban meghalt, megszűnt számomra minden.
A siketek intézetében adminisztrátorként dolgozott, az ottani bábszínház tagja lett. Munka mellett végezte el a közgazdasági egyetemet.
A színházasdi miatt a bátyja és édesanyja is neheztelt rá. Joshi nem hallgatott senkire. Még a családfővé előlépett testvérére sem, hiába kapott fejmosást tőle a „magamutogatásért”.
Aztán kitört a világra szóló családi botrány: jelentkezett a négymilliós város leggazdagabb emberének, az indiai atomprogram atyjának színiiskolájába. Színjátszás, klasszikus indiai tánc és bábművészet volt a tananyag.
Csak a nagybácsi nyugtatta az aggódó családtagokat:
– Hagyjátok, nem lesz vele semmi baj.
