Jól megváltoztunk, igaz?

Muszáj egykori kolléga, volt színházi művészeti titkár apró kávézójában találkozni. Mert azt rossz gesztussal tették taccsra, segítsük hát megélni csészényi presszókávéval. „Barát, tudod” – mondja Margitai Ági a telefonban. „Venceremos” – nyugtázom.

Tíz perc késéssel fut be, mert kocsija jobb első gumija totál kiszakadt. Tiszta pánik, fél, itt ragad, pedig mennie kell, mindig rohan. Gondolom, ebből nem lesz nagy beszélgetés, így, szétesve. Ám a kávéházas volt kolléga már ugrik is a kocsihoz, kerék le. Margitai Ági meg tolja felém az arcát, mosolya nagy rácsodálkozás: „Öregem, jól megváltoztunk, igaz?!”

Ami igaz, az igaz. Régen volt az a nyugat-európai körút, kilencszázhetvenhatban, amikor becsatlakozott hozzánk, a Hegyeshalmon akkor először túljutó Kádár-kori családhoz. Margitai Ági százötvennel nyomta apám bejáratós Ladáját. Pörgősen, magabiztosan intézett szállást, egyebet – abban az általunk még sosem látott világban. Zürichben hagytuk ismerősöknél. Onnantól még Itália is andante országnak tűnt.

Harmincnégy éve akarom kérdezni: neki vérében volt az európai stíl, vagy eltanulta? Azt mondja, sokat utazott mindig. Már 1959-ben megjárta a bécsi VIT-et. (Utóbb előkerítem a régi újságot: „A Pécsi Nemzeti Színház kitűnő fiatal művésznője a sok szép feladat megoldásáért, példás művészi magatartásáért vehet részt a Bécsi Világifjúsági Találkozón. Elvitte magával a felejthetetlen szerep, az Anna Frank belső feszültségét, figyelmeztetően komoly mondanivalóját: hitet az emberek jóságában, amely az élet, a fiatalság legszebb éveit őrzi, óvja a háború borzalmaitól, a fasizmus embertelenségétől.”)

Margitai Ági 1937-ben született. Édesapja, édesanyja papírhulladékkal kereskedett. A papát 1944-ben elvitték otthonról, sosem jött vissza.

Ági a Teleki téren nőtt fel. Csapattitkár és kitűnő tanuló volt az általánosban. És rendszeresen belógott a közeli Erkel Színház előadásaira. Történelemtanárnak, majd színház- és filmrendezőnek készült. Utóbbi gondolatának ma sem tudja pontos okát adni. Mindenféle szelek fújtak akkoriban, fényesek és frissítőek, talán azok is hatottak, nyilván valami belső szándék is munkált benne. Ám édesanyja boltja időközben csődbe ment. Így Margitai Ági tizennégy évesen kiváltotta a munkakönyvét, hogy besegítsen otthon.

Aztán a mama majdnem elájult, amikor az eminens bejelentette: néptáncos lett a SZOT Művészegyüttesben. Amúgy előzőleg a balettintézetbe azért nem került be, mert a felvételin sokallták a hátsóját. Nagy kérdés: milyen pasik ülhettek a bizottságban?

Margitai Áginak néptáncosként jutott eszébe a színészet. De a felvételije némileg necces volt, Básti Lajos kérdezte: melyik vidékről származik ízes tájszólásával? Mondta, a nyóckerből, de a népi együttesben ráragadt az összes honi nyelvjárás. Persze nem is volt annyira necces a felvételi, hiszen érettségi nélkül került be végül. A Kőműves Kelement szavalta Bástinak. Generációja volt az utolsó, amely megkapta a lehetőséget: papír nem kell, csak irdatlan tehetség.

Diplomavizsgájában Polly Peacock szerepét adta a Koldusoperában. Az előadás, a diákok ’58-as iskolabúcsúztatója az év revelációja volt.

Jó, mondjuk, a kor színháztörténetének összes atyamestere képezte őket. Básti Lajostól Gellért Endrén át Várkonyi Zoltánig.

Margitai Ági Pécsett kezdte a pályát. A főrendező, Lendvay Ferenc kiváló pedagógus volt. Margitai a legszélesebb palettáról kapta a szerepeket. Annyiért, amennyiből futotta albérletre. Kedves volt a házinéni, a kollégák meg – mint egy család.

Sok ilyen családja volt még. 1962-től a kecskeméti színházban, a következő évadtól a budapesti Petőfiben, ’64-es kis kötetlen pauza után a miskolci Nemzetiben, 1968-tól a Mikroszkóp Színpadon, 1970-től a szegedi Nemzetiben, aztán ’72-től a József Attila Színházban, 1978-tól Szolnokon. 1982-től a rendszerváltásig a Mafilm társulatához tartozott, 1990-től ismét a miskolci Nemzetinek lett tagja, ’99-ben Győrbe ment az ottani Nemzetibe. Azóta hivatalosan nincs társulatnál.

Vallja ma is: szereti a progresszív, kísérletező vagy – ha úgy tetszik – „szélsőséges színházcsinálást”. De bárhol otthon tud lenni, ahol jó a csapat. Ha kell, nagy múltú kőszínházban vagy kicsiny, alkalmi csapatban.

Annak idején Szegeden – Paál István kedvéért – amatőrökkel játszott a JATE egyetemi színpadán. Később is Paál hatására szerződött Szolnokra. Ma a tatabányai Jászai Mari Színházat érzi második otthonának – Harsányi Sulyom László direktor és Novák Eszter rendező miatt. Fontos, hogy hassanak az agyára, érzelmeire, játszókedvére. És ennyi a lényeg, komolyan.

Még a Mikroszkóp sem kakukktojás: Ionescót ígértek játszani. Másként lett, hát Margitai ment tovább. Ha úgy adódott, akkor inkább „szabadúszni”. Elsők között volt e „műfajban” 1964-ben. Akkor sem csüggedt, amikor nem volt feladat. Felnőttként kezdett idegen nyelveket tanulni. Úgy még könnyebb volt utazgatni. Minden ország olyan, mint egy könyv, ő pedig könyvtárat nyithatna már Széchenyi-hegyi otthonában.

Viszont a magánélet – tabu. Annyi tudható csak, párja jóval fiatalabb, mondjuk úgy, egy írástudó. Próbálták, de nem tudnak elszakadni, olykor nem is értik, miért próbálták. Anyának lenni? Boldogság lehet a száguldások, a helyközi „megállókban” folyó intenzív munka mellett is. Rendben, csak itt és most, közös emlékek okán elmondja: egyszer szült, pillanatnyi időt kapott gyermeke a sorstól. Fáj, naná, hogy fáj, ahogy ez az egész történt. Belemar egy nőbe az is, amikor belegondol: a legfontosabb szerep kimaradt. De túl lehet, túl kell lépni ezen is. Nem is olyan nehéz, ha az embernek van feladata, a feladatával célja. Célja, de nem küldetése – azt hagyjuk meg a félnótásoknak. Egyre több van belőlük. Rossz látni.

„Érdekes, színes egyénisége – összegez róla, zanzásít netes lexikon –, drámai és vígjátéki szerepekben is kitűnően érvényesül.” Mindezt 1962-ben Jászai-díjjal jutalmazták, 1981-ben Érdemes Művész, 1989-ben Kiváló Művész kitüntetéssel. A Kossuth-díjról eleddig tizenkétszer hallotta: megkapja.

A nagy száguldás és a pauzák azzal jártak, hogy a hetvenes évek óta fél évtizedes ritmusban jelentek meg cikkek azzal a felütéssel: Margitai Ági ismét divatba jött. Általában akkor, és persze nem kevésszer, amikor komoly film- vagy tévés szerepet kapott. Ám Pestről homályosabban látszik a színházi világ. Mindegy. Jobb, ha többször jön divatba az ember, mint ha egyszer kimegy belőle, de nagyon.

Kérdezem: végül is mi a célja? Szabatos mondatok kulcsszavaiból két szóban összegezve: emberséget mutatni. Pollyként vagy a Macskajáték Orbánnéjaként, bármely szerepében. Vagy egy volt kolléga presszójában kávézva.

Az emberség azért jó feladat, mert sokszínű. Ellentétben az embertelenség sötét, egytömbű monolitjával. Margitai Ági nem fél semmitől. Teszi a dolgát. Tornázni jár reggelente, napközben szívja a bagót, és azt mutatja, alakítja, amit kell.

Miért? Csak. Tulajdonképpen csak. Nem a mennyország reményében, mert hite szerint az nincs. Ha vége, vége. Tudomásul van véve ez is, túllépve a tény. De itt, itt a létező és egyetlen világban, még a legnagyobb őrületben is formálhat az ember a másikon. Kedvet adhat arra, ami színesebb. Ebben hisz, nem a túlvilágban. Kérdezi: „Nem így van, öregem?”

Közben a kerék „le lett cserélve”, Margitai Ági mehet a dolgára. Megölel, néz megint a szemembe. „Tényleg megváltoztunk!” – ismétli derülve. Nézek a szemébe, s ezt az egyet másként gondolom. Bár éppen megegyeztünk, hogy az élet valójában a semmibe tart, hirtelen meglátom, amit kell. Fürtjeivel, kortalan bájával, minden egyébbel pontosan olyan, mint egy angyal.