Isztambul napi öt kurusból
Remek ötlet volt a napi öt pénzért Athénban/Rómában/Londonban/Firenzében turistáskodók előtt fellebbenteni a múlt fátylát, s bemutatni az ókor fővárosait vagy a reneszánsz Itáliát. Most sem érdektelen helyre szól a meghívó: a szultáni Isztambulba, az 1750. esztendőben.
A hajdani Bizánc helyén terpeszkedő oszmán-török főváros lakóinak nemzetiségét a cipőjük színe is mutatja. Pirosat, fehéret a törökök hordanak, feketét a görögök, lilát, ibolyaszínűt az örmények, sárgát a frenkik (európaiak), égszínkéket a zsidók.
A fiúk – már akik – az iskolákban törököt, arabot (a Korán miatt) és perzsát tanulnak, a lányok leginkább csak énekelni, táncolni, gyönyörködtetni. Aki valami mesterségre adja a fejét, majd valamelyik iparos céh tagja lehet. A hajóépítők patrónusa Noé, a halászoké Jónás, a gyilkosoké és sírásóké Káin. Így kerek a világ.
A szultán egyben a vallási vezető is, a kalifa. Az állam operatív irányítója a nagyvezír. (Sokszor európai származású.) A rendszer erősen hierarchikus. A Topkapi-palota udvarában csak az uralkodó ülhet lóra. A janicsárok agája is igen fontos ember, nemkülönben a fekete eunuchok vezetője, aki a hárem főparancsnoka. A „pasa” tiszteletbeli cím, a bég régen egy terület (szandzsák) urát illette meg, ma viszont (1750-ben!) már csak szimplán urat jelent.
Meglepően erős Isztambul „szociális hálója”. A kegyes felajánlások, a „vakifok” révén kelengyét adnak a szegény lányoknak, ételt a rászorulóknak (akár napi harmincezer adagot), segítik a katasztrófák áldozatait.
Van, persze, a birodalomnak kegyetlen arca is. A trónörökös szultánfi mellől az összes fiútestvért kiirtják, hogy ne lehessen trónviszály, pártütés. A sikertelen hivatalnokot selyemzsinórral fojtják meg, a kivégzettek fejét tanulságképpen póznán mutogatják.
Ettől se rettenjenek vissza, kedves olvasók, könyv ez csak, s annak érdekes!
(Charles FitzRoy: A szultán Isztambulja napi öt kurusból. Fordította: Jutai Péter, Scolar Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
