Isten neki!

Hát ezeknek semmi sem szent? – kérdezhetnők.

Nem, hála istennek – válaszoljuk rögtön, és még stílben is maradtunk.

A magunk részéről kalapot emelünk, és meg vagyunk győzve.

Pedig voltak bizonyos aggodalmak. Jolsvai kollega például, aki régi elkötelezett híve Pintér Bélának (és társulatának), erősen azt javasolta, ne ezzel a darabbal kezdjem az ismerkedést, hanem például a Szutyokkal vagy valamely más klasszikussal: ez a színházi társulat megteszi nekünk azt a szívességet, hogy szinte egész repertoárját műsoron tartja. Igen ám, csakhogy engem eddig éppen a Szkéné-beli állapotok tartottak távol Pintéréktől: nem vagyok híve a ráúszásnak az élet egyetlen területén sem. Gondoltam, kivárom, míg számozott helyeken ülve lehet megtekinteni őket. Kivártam: igaz, így, az Átriumban ki vagyok szolgáltatva a műsor esetlegességének – most A sehova kapuja megy, és kész. Így hát én ezzel kezdtem az ismerkedést.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az előadást (de hogy miért is kéne egyetlen szóval, azt senki meg nem magyarázza), azt mondanám: frenetikus. Engem ez a társulat már az első jelenettel levett a lábamról, s nemcsak azért, mert a zseniálisan közhelyszerű beszélgetés próbára teszi a leggyakorlottabb rekeszizmot is, hanem főleg azért, mert rögtön kiderül: itt valódi színházról van szó. Aurája van, színe, szaga és értelme.

Az alapötlet is remek, persze, bár meglehetősen kézenfekvő. (Kigúnyolni a vakhitre épülő bizniszegyházakat, legyenek akár modernek, akár hagyományosak.) De aztán, amit erre az alapszituációra ráépítenek – a pesti műanyag világ és a „romlatlan” erdélyi falucska különös találkozásával –, az egészen egyedülálló. És miközben nevetségessé teszik a szekták világát, ahol gondolkodásmentes bábukká silányítják az embert, ahol a kedves vezető ítél elevenek és holtak fölött, nemcsak azt engedik meg maguknak, hogy játékos oldalvágást tegyenek a csepűrágás tárgykörében, de azt is, hogy görbe tükröt tartsanak saját „szektájuk” elé.

Tudjuk: az önirónia a legbátrabbak fegyvere.

Nádas Sándor