Indulatmenet

A II. („Feltámadás”) szimfónia az összes közül az egyik legnagyszabásúbb: öt tételéből különösen a két szélső extrém hosszú és extrém hangos. Az utolsó tételben a két énekesnő mellett énekkar(oka)t is foglalkoztat, sőt orgonát is, és minden alkalommal csodálkozom, honnan szednek össze egy szólamból ennyi zenészt (például ennyi kürtöst). Ez a monumentalitás a mahleri esztétika része, igazából a VIII. szimfónia, az úgynevezett Ezrek szimfóniája se szól nagyobbat. A II. szimfónia felépítése – ha szabad ilyet mondani – hagyományosabb, jól elkülönülő tételei vannak (legalábbis egy darabig), melyek közül a második lassú tánc, a harmadik scherzo (-nak indul), tehát itt még a megszokott szimfonikus forma bővül ki minden dimenzióban: időben, hangerőben, előadói apparátusban. A műnek tehát jól érzékelhető szerkezete van, melyhez – a kísérőfüzetben is olvasható – mahleri program, értelmezés tartozik, de a jó előadásokban (Klemperer, Walter, esetleg Rattle vagy Boulez) erre sincs szükség, ezek nélkül is átjön a darab íve, indulatmenete (hogy Füstnél maradjunk).

Nem így a Riccardo Frizza vezette Rádiózenekar esetében. Mert bár a
Müpa-beli hangverseny kapcsán is meg lehet dicsérni a zenekart általában, és tagjait is egyesével, kiemelve például a bőgőszólamot vagy a fuvolákat, a mű valahogy mégsem állt össze egésszé. S hogy ebben ki a ludas? Semmiképp sem a zenekar, amely emberfeletti energiákkal vezette elő a szimfóniát. Inkább a karmester, aki néhány helyet, tempóváltást, építkezést ugyan remekül oldott meg, máskor viszont nem ügyelt kellően mindenkire, amitől adódtak kissé szétszóló részletek. De azt gondolom, egy-egy hasonló baki belefér egy nagyszerű koncertbe is – tehát másutt keresném a „mégsem” okát.

Mahlert játszani valószínűleg külön tudomány. Hazai zenekartól hangversenyen akkor hallottam hibátlan Mahler-előadásokat, amikor a Fesztiválzenekar „Mahlerben utazott”. Vagyis azt gondolom, eleve kompromisszumra van ítélve, ha egy együttes egy szezonban egyszer nyúl Mahlerhez – ráadásul a befektetett energia nem térül meg. Ha létrejön egy ilyen produkció, azt érdemes vagy turnéztatni, vagy más – akár könnyebben előadható – Mahlerekkel köríteni egy szezonon belül: megtanulni, begyakorolni a mahleri nyelvet. Vagy olyan karmestert hívni, mint legutóbb a Nemzeti Filharmonikusoknál Kovács János, vagy majd másfél évtizeddel ezelőtt épp a Magyar Rádió Zenei Együtteseinél Fischer Ádám, aki egyszeri alkalomra is emlékezetes Nyolcadikat vitt színpadra.

Szerencsére a mű úgy van megírva, hogy a végén egy nem kiugró előadásban is átéljük a katarzist. Riccardo Frizza is mintha az utolsó tételt tanította volna be a legalaposabban, és úgy tűnt, a monumentális részekhez eleve nagyobb érzéke van – így a darab végén elfelejtettük a korábbi esetlegességeket.

Amiben hatalmas érdemük van az összes előadó közül kiemelkedő énekeseknek, az a bravúrosan beugró, hangilag és zeneiségében is különleges Szabóki Tünde–Schöck Atala párosnak egyik részről, illetve a Rádióénekkarnak és a Debreceni Kodály Kórusnak a másikról: ők hangminőségben is hozták azt a nívót, amely nélkül valamennyien könnyen válhatunk Störr kapitánnyá. Đ

(Mahler: II. szimfónia, Müpa, március 24.)